Magung Ferenc verbita atya egy amerikai magyar plébániáról
Otthon éreztem magam közöttük…
Szerző: Lányi Béla SVD
A verbita missziós szerzetes sokat van úton. De igazán akkor érzi magát jól, ha megérkezett az elöljárói által kijelölt tartós szolgálati helyére. Ezzel a látható örömmel ül előttem itt, a budapesti Názáret Missziósházban Magung Ferenc újmisés verbita atya. Hosszú út vezetett ide. Az indonéz papot hazájából először az Egyesült Államokba küldték elöljárói tanulni, majd örökfogadalma és papszentelése után saját kérésére Magyarországra jöhetett. Ez az első, végleges missziós kiküldetése.
„Mészáros Ferenc verbita atya, indonéziai misszionárius keresztelt – meséli Ferenc atya –, akiről tudtam, hogy magyar. Megtetszett a missziós hivatás, beléptem a verbitákhoz, akik tanulmányaim első részének befejezése után az Egyesült Államokba küldtek továbbtanulni. Nagyon jól éreztem magam Amerikában, azonban sokat gondolkodtam azokon az országokon, melyek túlélték a kommunista üldöztetést, de most segítséget igényelnek az újjáépítéshez. Amikor örökfogadalom előtt verbita szokás szerint megkérdezték, hogy hol szeretnék dolgozni, nem az Egyesült Államokat írtam be, hanem Magyarországot, Szlovákiát és Kubát. Nagyon örültem, amikor a római központból megjött a hír, hogy Magyarországot kaptam. Hogyan is készüljek a magyarországi munkára? Elhatároztam, hogy amerikai magyarok között töltöm a diakonátusi gyakorlatot. Így mutattak be Alfonz atyának, aki elfogadott diakonátusi gyakorlatra erre a kis magyar plébániára.”
Ferenc atyát a magyar plébánián szerzett tapasztalatairól kérdezem, és arról, hogy hogyan kerültek ide magyarok. „Három hullámban érkeztek magyarok Amerikába. 1900-ban és 1920-ban gazdasági, majd 1956 után politikai okokból. Sokan nem tudtak jól angolul, ezért inkább az iparvárosokban telepedtek le, így a Chicago közelében lévő Gary város mellett is. E városban is volt magyar templom, de úgy tudom, már nem létezik. Megmaradt viszont a mintegy húsz percnyi autózásra lévő magyar Szentháromság-templom. Ez nem területi plébánia, hanem – Amerikában szokásos módon – a nemzetiségi alapú lelkipásztorkodás központja. Persze az amerikaiak e tekintetben is nagyon rugalmasak. Járnak ide afroamerikaiak is, akiben egy csepp magyar vér sincs. De itt laknak a közelben, és megszerették a magyarokat. Az egykori magyar negyed helyén ugyanis már afroamerikaiak, illetve újabban latin-amerikai bevándorlók laknak. Csak néhány idősebb magyar maradt itt, a fiatalok számára természetes az elköltözés. De visszajárnak a templomba, néha nem magyarnyelvű házastársukkal, gyermekeikkel is. Ezek kedvéért van angol nyelvű mise is. Van, aki 50-60 km távolságból érkezik, hogy a magyar templomban vehessen részt a liturgián – még ha az angol nyelvűt választja is. Ilyen az amerikai magyarok élete…”
