Tizenöt éves a Pécs-egyházmegyei Katolikus Karitász Alapítvány
„Éhes voltam, és ennem adtatok”
Szerző: Janó Judit
– Mikor és milyen céllal alakult meg a Katolikus Karitász? Hogyan kapcsolódik ehhez a pécsi szervezet?
– A pécsi karitász is annak a nemzetközi segélyszervezetnek a része, aminek első csoportját 1896-ban Lorenz Werthmann alapította a németországi Freiburgban azzal a céllal, hogy a jószándékú emberek segítő munkáját összefogja és hatékonyabbá tegye. Ezután sorra alakultak a plébániai karitászcsoportok, később az egyházmegyei, majd nemzeti karitászszervezetek. 1924-ben Amszterdamban nyolc ország, köztük Magyarország karitászszervezete elhatározta, hogy szövetséget hoz létre. Hazánkban a Katolikus Karitász 1945-ig működött, ezután hosszú kényszerszünet következett. Külföldön persze folyamatosan működtek a karitászok, de Magyarországon köztudottan nem igazán volt erre lehetőség pontosan az egyházi kötődés miatt.
Pécsett a Karitász Alapítványt 1990-ben Mayer Mihály megyéspüspök úr hozta létre. Ekkor valójában egy civil szervezetté váltunk. A Pécs-egyházmegyei Katolikus Karitász Alapítvány a Pécsi Egyházmegye hivatalos segélyszervezete lett, amely önálló jogi személyként kapcsolódik a Katolikus Karitászhoz. A területén 36 plébániai karitászcsoport működik. A mi feladatunk ezeknek a munkáját összefogni és segíteni. A Pécsi Püspökség épületét használhatjuk, itt van a ruhaboltunk is.
– A több évtizedes kényszerszünet után mi hívta újból életre a szervezetet?
– 1988–89-ben kezdett újjászerveződni munka. A politikai helyzet olyan volt, hogy szinte folyamatosan áramlottak be az országba először az erdélyi menekültek, később a jugoszláv háború miatt a jugoszláv menekültek, és ehhez kellett egypár jól működő karitatív szervezet, amely ezt a problémát kezelni tudta. El kellett látni a menekülteket ruhával, élelemmel, sokuknak szállást és egészségügyi ellátást kellett biztosítani. Azok a városok, amelyekbe tömegével érkeztek a menekülteket, ezek nélkül a szervezetek nélkül nem tudták volna megoldani a felmerülő gondokat.
– Át tudtak menteni valamit a kényszerszünet előtti időkből?
– Sajnos nem, így gyakorlatilag a nulláról indultunk. A kezdéskor önkénteseket ugyan nem kellett toborozni, mert a menekülthelyzet annyi empátiát ébresztett az emberekben, hogy sokan jelentkeztek segíteni, így gyakorlatilag rendelkezésünkre állt az önkéntesállomány. Plébániai csoportok szerveződtek, és nagyon sokan jöttek segíteni az osztásban.
– Az Európai Unióhoz való csatlakozással történtek érezhető változások?
– Gyakorlatilag nem éreztünk különösebb változást, mégis volt előnye a csatlakozásnak abból a szempontból, hogy például a korábbi vámügyletek megszűntek, amik azért bizonyos költséget mégiscsak jelentettek. Most simán átjöhetnek a segélyszállítmányok külföldről, tehát egyszerűbb lett a nemzetközi segélyek szállítása és célba juttatása, de más lényeges változás nincs.
– Van a szervezetnek jelmondata, vezérmotívuma?
– A karitász jelmondata gyakorlatilag az, hogy a rászorulóknak segíteni kell. Az alapító okiratban világosan le van írva, hogy sem fajra, sem nemre, sem felekezetre, sem nemzetiségre, sem politikai nézetre való tekintettel semmiféle megkülönböztetést nem teszünk, kizárólag a rászorultság elve alapján segítünk. Ez vezérel bennünket, és természetesen az egyház szociális tanításának három alapelve: a szolidaritás, a szubszidiaritás és az emberi méltóság tisztelete. Ebben a három alapelvben tanít minket az egyház, hogy Krisztust kell látni a rászorulóban, és az az igazi, amikor ő is meglátja bennünk Krisztust.
– Úgy tapasztaljuk, hogy egyre több a szegény és segítségre szoruló. Anyagilag lehet-e tartani a tempót? Vannak-e támogatók, akik segítik az alapítvány munkáját?
– Sajnos nagyon kevés olyan magánember van, aki támogat bennünket. Nagyon jó volna, ha lennének olyan vállalkozók, akik rendszeresen adományoznának karitatív célra, ezek viszont szinte a fehér holló „sűrűségével” fordulnak elő, pedig 2000-ben megkapta szervezetünk a kiemelkedően közhasznú minősítést. Így tulajdonképpen nagyobbrészt a ruhabolt bevételéből biztosítjuk a működéshez szükséges pénzeszközöket. Kisebb részben természetesen vannak adományok, mint például a Sütőipar segítsége, a programjainkat pedig pályázatokból szoktuk finanszírozni.
– Van-e elég önkéntes, aki ezt a munkát vállalja?
– Több mint 300 önkéntesünk van, akiknek képzését nagyon fontosnak tartjuk. Segítőinknek minden évben tartunk alapfokú szociális továbbképzést, és három alkalommal is házigazdái voltunk a hospisetanfolyamnak, melyet a Pécsi Tudományegyetemmel közösen szerveztünk.
– Melyek azok a szociális tevékenységek, amiket végeznek?
– Igen sokrétű a munkánk. Egyházmegyénkben a szociális alapellátási formák közül főleg az étkeztetést és családsegítést végezzük. Üzemeltetünk Pécsett egy népkonyhát, amit gyakorlatilag a kertvárosi csoport hozott létre jó pár évvel ezelőtt. A menekülthelyzet kezelésére indult, aztán elkezdtek a hajléktalanok is ide járni, végül a menekültek elmaradtak, és marad a hajléktalanok egyre növekvő száma. Ma már ott tartanak, hogy napi 100–150 főre készítenek reggelit. 100 fő a népkonyhán eszik, 50 fő pedig a pálosoknál kapja meg ezt az ennivalót délben. Az egyházmegye területén évente több mint 10 000 élelmiszercsomagot juttatunk el a rászorulóknak. Az Ágoston téri, a ferences plébániai és a kertvárosi csoportok heti rendszerességgel, míg a többiek karácsonykor, húsvétkor osztanak ennivalót.
Négy családsegítő szolgálat fedi le Pécs város szociális térképét, és mind a négy területen találni bőven segélyezésre váró családot. Szerződésünk van ezekkel a szervezetekkel, hozzánk küldhetik azokat a krízishelyzetbe került családokat, akiknek ruhára, élelemre, bútorra, háztartási eszközre, kályhára van szükségük. Úgy érzem, hogy ha csak egy kályhával vagy egy mosógéppel tudunk is segíteni, akkor azt meg kell tennünk.
Naponta osztunk kenyeret a Sütőipar jóvoltából olyan embereknek, akik ezt egyébként nem tudnák megvenni. Sokaknak biztosítjuk ezzel a nagyon szűkös napi táplálékmennyiséget. Ez már háromnegyed éve folyamatos, és remélem, hogy így is marad. Szomorú volna, ha ezt nem tudnánk megtenni.
Folyamatos az ingyenes ruhaosztás, a bútoradományozás is. A pécsi önkormányzattal kötött szerződés alapján támogatunk krízishelyzetben lévő családokat, egyéneket: kiváltunk gyógyszert, indokolt esetben útiköltséget térítünk, közüzemi számlát fizetünk, ha ezzel a kikapcsolástól menthetjük meg a családot.
Gyerekprogramokat is szervezünk, nyaranta ingyenes táborozást és egyhetes ingyenes napközit biztosítunk a rászoruló gyerekeknek.
Négy télen keresztül folyamatosan pályáztunk egy olyan akcióra, ami a hajléktalanok téli kríziskezelését hivatott enyhíteni. Ez a téli teás járat. Délutánonként a karitász autójával a város három pontjára forró teát és zsíros vagy vajas kenyeret szoktunk kivinni a hajléktalanoknak, de adunk levest, vitaminokat, gyümölcsöt is. Minden alkalommal viszünk meleg ruhát, hálózsákot, takarót, tisztálkodószereket. Hatalmas tömegben állnak az emberek a sorokban, és várnak bennünket.
Három éve berendeztünk egy kórtermet az Irgalmas Rend Reumatológiai és Immunológiai Klinikáján Pécsett, és tőlünk kapta ápoló ágyait a hospice részleg is, de nem csak Pécsett folyik igen komoly munka. Jól működő csoportjaink vannak az egyházmegye egész területén, és örömünkre évente újabbak jelzik megalakulásukat. Így az elmúlt évben Szajk-Babarcon alakult egy csoport, idén pedig Abaliget jelentette, hogy szívesen csatlakoznának a karitász munkájához.
Idősek gondozását, ebédhordást, beteglátogatást rendszeresen végeznek a Komlón, Vajszlón, Nagycsányban, Csányoszrón, Hőgyészen működő csoportjaink önkéntesei, de említhetném bármelyik vidéken tevékenykedő csoportunkat is. A komlói csoportunk hajléktalanok részére működtet nappali melegedőt, és felzárkóztató katolikus cigány óvodát tart fenn, a Szekszárdi RÉV szenvedélybeteg-segítő szolgálat óriási szerepet vállal az ifjúság körében végzett drogmegelőző, egészségmegőrző programjával. A mánfai cigány származású középiskolások kollégiumának pedig alapítója és támogatója a karitász, de alapítói vagyunk többekkel a Támasz alapítványnak is.
– Lehet tartós segítséget adni? Van rá példa, hogy valakinek sikerül kilépnie a rossz körülmények közül?
– Tegnap bejött egy fiatal fiú, akivel a kertvárosi népkonyhán ismerkedtem meg. Most éppen drogelvonón van, és azért keresett fel, hogy megköszönje a segítségünket. Három hónapja már teljesen tiszta. Régebben látszott rajta, hogy milyen kábító hatása tud lenni a hígítónak, most viszont öröm volt vele beszélgetni. Jólesett látni, hogy elkezdett tisztulni a drogból. Nem kért semmit, nem jött semmi másért, csak hogy köszönetet mondjon. De ha nem köszöni meg, csak eljön és elmondja, hogy ennyi ideje már nem drogozik, az is bőven elég lett volna, olyan örömet okozott ezzel.
– Lelkileg miből tudnak táplálkozni, hogy a szürke hétköznapokat átéljék, amikor esetleg nem jön be így senki?
– Úgy vélem, kell egy nagyon erős hit. Engem ez segít. Hiszem azt, hogy az embernek van feladata. Nemcsak azért vagyunk, mert lettünk, hanem valamilyen célból kerültünk oda, ahova kerültünk. És ha ezt az ember megtalálja, akkor azért könnyebb, és mindig megkapja a segítséget hozzá föntről. Teréz anyának van egy nagyon szép gondolata, ami engem személy szerint különösen is segít: „A szegények szolgálata nem áldozat, hanem kiváltság.” Ez ad erőt a mindennapokban.
