Felnőttkeresztség
Új életet kezdtek-felnőttként
Szerző: Körössy László
Húsvét vigíliája mély kapcsolatban áll a keresztség misztériumával. Isten és ember találkozása a szentségben szavakba alig foglalható élmény. Andi így emlékezik a két évvel ezelőtti húsvét éjszakára:
– Nagyon szép, varázslatos élmény volt. A Budavári Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomban akkor ketten részesültünk a keresztség szentségében. A felkészítő papunk azt mondta nekünk, hogy az áldozás után, amikor a helyünkre megyünk és letérdelünk, imádkozzunk saját szavainkkal, adjunk hálát, sőt nyugodtan kérhetünk is az Úrtól bármit, ami fontos számunkra. Már napokkal korábban gondolkodtam azon, hogy miért is kellene hálát adnom, és mennyi mindent is kell kérnem. De akkor este az áldozás után semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy köszönöm! Könnyeztem, és nem jutott eszembe, hogy mi mindent akartam kérni, hogy miért is akartam hálát adni.
A keresztelőre a szüleim is feljöttek Szegedről. Mindketten elfogadták a döntésemet. Ez nagyon sokat jelentett számomra.
Úgy nőttem fel, hogy a szüleim – habár mindketten még gyerekként részesültek a keresztségben – a vallást nem tekinthették fontos dolognak. Már fiatal felnőttként voltak ugyan a hittel kapcsolatos félszeg gondolataim, de az igazi előrelépést e téren Zsolttal való találkozásom jelentette. Ő már gyerekkora óta gyakorló katolikus. Megismerkedésünk után együtt kezdtünk járni az Emmanuel közösség Alfa-kurzusára, együtt beszéltük meg a bennem felmerülő kérdéseket. Kezdetben nem volt ez olyan egyszerű, egyre csak szaporodtak kekeckedő kérdéseim, miértjeim. De közben valami történhetett, mert egyszer csak feltámadt bennem a határozott akarat: szeretnék megkeresztelkedni. Utólag talán azt is mondhatjuk, hogy megérintett a Szentlélek, de akkor erről nem tudtam semmit.
Amikor a szüleim elé álltam a döntésemmel – és ez az elhatározás nagyon szilárd volt bennem –, első pillanatban kicsit meghökkentek. Később édesapám még egyszer megkérdezett: hiszel is, komolyan? Mondtam, hogy igen, még ha nem is nagyon tudom ezt jól kifejezni, de elhatároztam magam, és az elhatározás mellett akkor már egy kis hit is jelen volt bennem.
Másfél éves felkészülés kezdődött, amelynek egyik fontos élményét jelentette, hogy sokan imáikkal és személyes jelenlétükkel is kísérték utamat. Csodálatos volt a húsvét utáni első hét is, fehérbe öltöztem, mint annak idején az őskeresztények a keresztség után. Valahogy úgy éreztem, ez a szín az örömömet és újjászületésemet fejezi ki.
Arra a kérdésre, hogy megkereszteltként mennyiben változott a világgal, az emberekkel való kapcsolata, Andi így felel:
– Számomra mindig is fontos volt a másik ember, próbáltam jó kapcsolatokat kialakítani. Ugyanúgy figyelek, szívesen segítek, ahogy az „előző életemben” is. Van azonban valami, ami egészen más a már hívő – mondjuk inkább így: kicsit már hívőbb – életemben. Egyszer ezt a következő képpel, szimbólummal érzékeltettem magam számára: mielőtt keresztény lettem, olyan volt az életem, mint egy nagy tál, tele diókkal. Ezek a diók: a barátok, a munka, a család, egy mozi, a bulik. Úgy tűnt, hogy ez a tál tele van, nem fér bele több dió. Arra nem gondoltam akkor, hogy a diók között még vannak rések is, egyszerűen nem érzékeltem ezt. A hit, a vallás ezeket az üres részeket, amelyekről nem is volt addig tudomásom, mint a homok, maradéktalanul kitöltötte. Most teljesen tele a tál.
Nehézségek persze akadnak mindettől függetlenül. Hiába kereszteltek és bérmáltak meg és lettem elsőáldozó – folytatja Andrea –, kezdetben nagyon nehéz volt elfogadni a szentostyában Krisztus testét. Azt nem mondom, hogy most már át tudom élni, de azt igen, hogy el tudom fogadni ezt a titkot.
Jelentkezett bennem valamiféle hiányérzet is. Ahogy már említettem, ha tudtam, mindig is szívesen segítettem bárkinek, aki hozzám fordult. De én magam ritkán mentem elébe a dolgoknak, és ez keresztényként még inkább nyugtalanít. A közösségvezető papunk, Miklós testvér sokszor prédikál arról, hogy nekünk kell megtennünk az első lépést, ami talán csak egy kérdés: miben segíthetek? Bánt, hogy mindeddig alig tettem lépéseket ebbe az irányba, nyomaszt, hogy nem találom a segítés aktívabb formáját.
– Ez sokunk életében így van – teszem hozzá gyorsan.
– Lehet – mondja Andrea –, erről mindenkinek a saját lelkiismerete dönt. Bennem mindenesetre megjelent ez a hiányérzet, már az elhatározás is, a gondolatot azonban még nem váltottam tettekre. Talán ez lesz a következő lépés a hitben.
Önmagadra találsz, feladatot kapsz…
A hazai tábori lelkészségek papjai szívesen számolnak be az általuk kiszolgáltatott felnőtt keresztségekről. Kóczán Árpád alezredes, a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola lelkésze így vall erről:
– Katartikus pillanat az, amikor a felnőtt embernek sikerül ráéreznie és magában tudatosítani azt, hogy élete Istenben nyeri el valódi értelmét… Önmagához és embertársaihoz is közelebb kerül, sőt valódi önmagára talál rá.
Az atya által mondottakat erősíti meg a határőrnek készülő főiskolai hallgató, Gergely története. Az ő életében a tavalyi mariazelli zarándoklat jelentette fordulópontot. Az ott tapasztaltak mély nyomokat hagytak lelkében, megalapozták a döntését, hogy szeretne megkeresztelkedni. Megfogta a helyszín hangulata, ezen belül pedig mindaz, amit a hit nyújt az embernek. Gergely jövő tavasszal járul a szentséghez.
Leendő keresztapja, Ferenc határőr, törzszászlós, aki a fiút már korábbról is ismerte. Ő így írja le – külső szemmel – a változást:
– Amikor Gergely az egyetemre jött, még nagyon „katonásan” viselkedett (itt úgy mondjuk, amolyan „lövész gondolkodású” volt), amióta azonban ez a folyamat játszódik benne, a többiekhez nemcsak mint katona, hanem mint ember is jól tud viszonyulni.
Gergely a belső tapasztalat alapján így vall erről: a hit által megváltozik az ember belső világa, mélyebb, gazdagabb érzelemvilág jellemzi, olyan, ami sok ember életéből hiányzik. A lelki hozzáállás ugyanakkor a szakmában is minőségi változást hoz. Főként egy határőrnél fontos ez: hiszen a külföldi elsőként a magyar határőrrel találkozva szerzi első benyomásait az országról.
– Az ember tegye azt, amit tennie kell, nem kell mindenben követni a mások – adott esetben negatív gondolkodását – mondja Gergely. – A mai világba igenis jól beilleszthető a hit, a vallásosság, sőt úgy veszem észre, hogy egyre inkább előtérbe kerül, mert annyi rossz történik (csak bele kell hallgatni a hírekbe!), hogy egyre inkább szerepet kell kapnia annak, ami értékeket hordoz, és ilyen a hit.
Már elkezdte a keresztségre való felkészülést Kóczán atya segítségével, aki szerint a megkeresztelt embernek az apostolkodás is „azonnal” feladatává válik.
Mindezt megerősíti a civilként őrszolgálatot végző Ervin is, aki tavaly húsvétkor keresztelkedett meg a főiskola imatermében. Nagy hatással volt rá azóta elhunyt keresztapja, Sinka Mihály zászlós, akitől mély emberismertet és főként emberséget tanult.
– Feleségem először furcsállta a bennem zajló változást, de megértett – mondja Ervin. – Néha elcsalogatom őt vagy édesanyámat, testvéreimet a misére, az esztergomi bazilikába. Sokaktól, jó szándékú emberektől hallottam, hogy be-benéznek a templomba, de azt tapasztalják, hogy azonnal elsírják magukat, és így inkább nem is mennek be többet. Én azt hiszem, hogy ennek nem a bűneik miatti bánat az oka, hanem a szeretetnek a közelsége, világa, amit ott megéreznek. Ezért is gondolom azt, hogy segíteni, támogatni kell az érdeklődőket, a keresőket. Egyszóval dolgoznunk kell az ügyért.
