60 éve halt vértanúhalált boldog Apor Vilmos (1892-1945)
Másokért élve igaz tanúvá vált
Metz József az egykori gyulai plébános ministránsa volt:
– Báró úrnak szólította őt mindenki, de ő nem tartott igényt erre a megszólításra – mondta visszaemlékezésében. – A gimnáziumban hittant tanított. A hittanóráit nagyon szerettük, mert élvezetesen és odaadással oktatott bennünket.
Stiffner Györgyné négy éves volt, amikor nagymamájával együtt találkozott a plébános Apor Vilmossal:
– A gyógyszertárból jött ki éppen, a reverendája zsebébe tette a gyógyszert, amit a szegényeknek vásárolt. Megsimogatta a fejem. Ez a kép van előttem. Még most is látom. És nemcsak a katolikusoknak volt a pásztora, hanem az egész szegény népnek!
Szalma Ferenc szerint Apor Vilmos nagysága abban látszott, hogy nem látszott a nagysága.
– A környezete mindig nyugalmat árasztott, ezért szerettem nála gyónni. Nagy élményt jelentett számomra, amikor 1938-ban az aranyvonattal Gyulára hozták a Szent Jobbot. Ő vezette a vasúttól a körmenetet, és én mint kis cserkész a törvényszék sarkán álltam. Akkor a báró úr látta, hogy jönnek, odaszól nekem: „Légy szíves szaladj a templomba, hogy húzzák meg a harangot”. Erre én, mint egy maratoni futó, szaladtam, és amikor megszólalt a harang, öröm töltött el.
Gyulai Endre szeged-csanádi megyéspüspök maga is káplán volt Gyulán az ötvenes években. Akkoriban is élt még a városban a szegények plébánosának emléke.
– Amikor 1957-ben odakerültem Gyulára, két dolog miatt emlékeztek rá a városban, emlegették a szociális segítőkészségét, és hogy a nagy találkozás vele igazán a gyóntatószékben volt. Ő nemcsak gyóntatott, hanem lelkivezetést nyújtott. Azt hiszem, ma az a szociális szeretet a legfontosabb, ami benne megvolt a szegények felé, hiszen annyi nyomorgó nyugdíjas van, annyi idős beteg ember, aki a gyógyszerét sem tudja kiváltani. Ő a jobbik cipőjét adta oda, és a lyukas maradt ott. Kénytelen volt az irodában maradni, amíg megfoltozták a talpát. Ezt a mindent odaadó szeretetet kell nagyon komolyan venni ma nemcsak a papoknak, hanem a híveknek is.
Pápai Lajos győri megyéspüspök a következőket emelte ki Apor Vilmosra emlékezve:
– Amikor halálának ötvenedik évfordulójára emlékeztünk, egy Apor Évet hirdettünk az egyházmegyében. Hittanos gyerekekkel írattunk pályázatokat, dolgozatokat, rajzokat, és rádöbbentünk, hogy nagyon sokan akkor ismerték meg az ő történetét. Mindszenty bíborost is igyekeztek elhallgatni az emberek elől, de róla mindenki tudott. Apor püspök úrról viszont nagyon kevesen tudtak, ezért az első nagy misszió: egyáltalán megismertetni őt. Mi, magyarok nem dicsekedhetünk annyi kiválósággal, ezért nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elhallgassuk az értékeinket. Tehát egyrészt célul tűztük ki őt megismertetni a hívekkel és más vallású keresztényekkel, mert ő korát megelőzve az ökumenizmusnak is harcosa volt, hiszen Gyulán nagyon jó kapcsolatban volt az összes felekezet lelkészével. Másrészt pedig szeretnénk, hogyha azok az erények, jó tulajdonságok, amik őt jellemezték (az a Jézus Krisztusba vetett mély hit, ami a legtisztább forrásból fakadt, az adorációból, az imádságból, az eucharisztiából, a Jézus szíve tiszteletből, amit a jezsuiták iskoláiból szívott magába, a lelkiismeretvizsgálatból, a rendszeres gyónásból és így tovább), papjainknak és híveinknek is útmutatók legyenek mindazzal együtt, ami erényeiből fakadt: az emberi jogok védelme, az igazságosságért való kiállás, a bölcs ember előrelátása, aki a jövőbe is nézett. Ma erre nagyon nagy szüksége van fiatalnak és időseknek is, hiszen amit Apor Vilmos mondott, hogy szegény, félrevezetett népünket Istennek ajánlja, nem volt soha annyira aktuális, mint ma.
Mit üzen nekünk Apor Vilmos?Ratzinger bíboros a keresztény hitről szóló könyvében a keresztény lét alapvető kategóriái között sorolta fel a másokért való létet. Az ősegyház neves teológusa, Szent Iréneusz azt írta, hogy a katolikus egyházban azért van mindenütt a világon sok vértanú, mert Krisztusról tesznek tanúságot. Az akkori eretnekek eleve elvetették a vértanúság tanúságtételét, később ugyan vannak az eretnekeknek is vértanúik, mert manicheista alapon elvetették a testet, de a vértanúság számukra annyit jelentett, mint szabadulni attól, amit megvetnek. Korunk manicheistái (a két ideológiai perverzió: a nácizmus és a kommunizmus) szintén megvetették, gyűlölték vagy a fajt, vagy társadalmi osztályt. Voltak hőseik, de nem tanúk, mártírok, mert nem valakiről tanúskodtak önzetlenül valakiért, hanem gyűlöletből, mások ellen. Apor püspök valódi mártír: életét adta Krisztusért, másokért, de erre egy egész odaadott élet készítette fel. Megbocsátott gyilkosainak, örült, hogy az életáldozatát elfogadta a Jóisten. Vértanúsága hirdeti azt, amit VI. Pál pápa így fogalmazott meg: Az egyház igazi reformátorai a szentek. Ugyancsak VI. Pál pápa mondta, hogy a mai kor nem szívesen hallgat a tanítókra, de elfogadja a tanúkat. Egy esetben azonban a tanítók szavait is figyelemmel hallgatja, hogyha azok egyben tanúk is. Ilyen tanú és tanító volt boldog Vilmos vértanú püspökünk, ez hatásának és erejének a titka.
Élete legnagyobb ajándékának azt tekintette, hogy pap lehetett. Tizennyolc évesen ajándékba azt kérte karácsonykor, hogy röviddel az érettségi után szemináriumba mehessen, elkezdhesse a felkészülést a papságra. A papszentelés előtti lelkigyakorlaton azt írta naplójába, hogy a legnagyobb ajándék, amit Istentől kapni lehet, a papi élet. Ez a meggyőződés egész életében végigkísérte. Talán az ő példája az önzetlen, derűs papi hivatások forrása lesz ma is, amire ma óriási szükségünk van. Hivatása a tiszta forrásból táplálkozott: a Szentírásból, a szentséglátogatásból, az eucharisztiából, az elmélkedésből, a szentgyónásból. Isten jelenlétében való élet volt az övé, amely megmutatja, hogy mindez nem idegenít el az evilági lelkipásztori feladatoktól, hanem annak forrása és lényeges eleme.
Következő tanítása a szociális érzék. Már otthonról is ezt hozta magával. Insbruckban, a jezsuitáknál megismerkedett a Rerum Novarum tanításával, és tisztában volt azzal, hogy egyszerűen jótékonykodással nem lehet megoldani a szociális kérdést, ahhoz az egész társadalomnak az átformálására szükség lesz. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy „tudom, egy csepp a tengerben, amit teszünk, de ha ezt nem tennénk, akkor egy cseppel kevesebb lenne.” Nem volt nagy, elméleti teológus. Nem volt olyan, korát századdal megelőző zseni, mint például Prohászka Ottokár püspök, de a kegyelem átlendítette az osztálykorlátain. Életrajzában azt olvassuk, hogy nem vett részt a politikában. Megérezte azt, amit később a II. vatikáni zsinat az egyház és a püspök felelősségeként jelölt meg, az egyház prófétai küldetését. Ott, ahol az emberi jogokról volt szó, ahol kereszténységünk forog kockán, ott az egyháznak, a püspöknek nem szabad hallgatni, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Apor püspök előrelátta azt a szellemi zűrzavart, azt a szellemi diktatúrát, ami következett. Papjainak azt mondta: hirdessék bátran az Evangéliumot. Segítsék romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat, szegény, félrevezetett népünket. És ez a mi feladatunk is, papok, keresztény értelmiségiek, elkötelezett keresztények, fiatalok: hűségesnek lenni, másokért élni, előre nézni és igaz tanúvá válni. Mert nincs más név, akire eleve építhetnénk, csak Jézus Krisztus neve.
Részlet Pápai Lajos győri megyéspüspök szentbeszédéből,
melyet 1997. november 16-án, a budapesti
Szent István-bazilikában mondott
