Hat gyerekkel Isten tenyerén
Bibliai idézetek egy fürdőszobatükrön
Szerző: Lőrincz Sándor
Horváth András és felesége, Marcsi tizennégy éve fogadtak egymásnak örök hűséget. Andrást dr. Szendi József veszprémi püspök vette fel kispapnak, de azt követően be kellett vonulnia katonának. Hódmezővásárhelyen kapta meg az alapkiképzést, majd Budapesten teljesítette sorkatonai szolgálatát.
– A családi házból hoztam magammal a hitet, de a kaposvári Szent Kereszt-templom plébánosa, dr. Péteri Pál atya ültette el bennem a gondolatot, hogy szenteljem Istennek az életemet, ezért jelentkeztem papnak – emlékezik a ház ura, akinek eredeti szakmája géplakatos, de már jó pár éve mentőápolóként dolgozik. – Sorkatonaként szeretetotthonokba is mentünk dolgozni kispaptársaimmal, így találkoztam Marcsival, aki fekvőbetegeket gondozott a Lékai Szeretetotthonban. A fiatal ápolónőt látván nagyot dobbant a szívem egy ottani farsangi műsoron, és elfogott a kétely: pap legyek vagy a házas életet válasszam.
– Vonzó volt apácákkal együtt dolgozni – veszi át a szót az Érsekvadkertről, négygyermekes családból származó feleség, aki a szülések után is megőrizte filigrán alakját. – Egy kórtermet takarítottunk közösen, miközben sokat beszélgettünk Andrással, akinek – nem tagadom –, kellemes érzés volt a közelében lenni…
Miközben beszélgetünk a szülőkkel, a lurkók egyre elevenebbek lesznek. A hároméves János hintalónak tekinti a hétéves Pannit, s addig nyaggatja a terebélyes fotelban, míg ki nem szalad a kislány. Öccse utána, majd újból benyit a nappaliba. „Ha megváltoztál, akkor bejöhetsz!” – szól az atyai intelem. A kissrác durcásan becsukja az ajtót, ám fél perc múlva újra ott terem és boldog arccal kiabálja: „Apa, anya, medváltoztaaam…”
Ahogy egyik gyerek hozta a másikat, nagyobb lakásra lett szükség. Egy ideig a férj édesanyjánál laktak, majd vásároltak egy panellakást, később eladták, albérletbe költöztek, s elkezdtek építkezni. Egy szolidan elegáns, 150 négyzetméteres, kétszintes, hatszobás családi házban élnek, amin van még tennivaló. Vakolásra és alapozásra vár a szuterén, és az emeleti fürdőszobát is lehetne még tökéletesíteni.
Marcsi szerződéssel dolgozott az egyik kórházi osztályon. Az első gyerek után megkérdezték: akar-e másodikat. Természetesen akart, ezért aztán nem hosszabbították meg a szerződését. Ahogy népesebb lett a család, a kollégák egyre gyakrabban ugratták Andrást: „Mi az, te nem tudod, hogyan kell védekezni? Mi adjunk tippeket?” De azt is a fejére olvasták: felelőtlen, mert ennyi gyereket úgysem tud tisztességesen felnevelni és útnak indítani. Ő azonban elengedte füle mellett a gúnyos megjegyzéseket, mert tudta, Isten tenyerén hordozza a családját. Így érzi Marcsi is, akit már akkor le akartak beszélni a további gyermekvállalásról, amikor a harmadikat hordta a szíve alatt, mondván: kockázatos egy újabb terhesség, mert leállhat az egyik veséje. Azóta még három kicsinek adott életet, és egyáltalán nem fáj a veséje. Mint mosolyogva megjegyezte, igaz, ebben a „szentimrések” imája is benne van. Már a kezdetektől befogadták őket, s két közösségnek is tagjai. Mint megtudtam: sokat segítettek rajtuk: ruhával, bútorral, játékkal, jó szóval, bíztatással, és a gyerekeket is mindig volt kire hagyniuk, ha gyorsan kellett intézni hivatalos ügyeiket. Persze szüleiknek is hálásak azért, mert mindig számíthatnak rájuk.
A férj megpróbálta saját képére formálni a feleségét, de egy idő után belátta: képtelen rá, ez nem az ő dolga, így aztán maradt az ima, majd az újra és újra fellángoló szerelem…
– Hogy fogadták a szülők, hogy fiukból mégsem lett pap? – fordulok Andráshoz.
– Nehezen nyugodott bele a család, hogy pap leszek, de azt még nehezebben fogadták el a szüleim, hogy mégsem leszek az. Én hiszem: jól döntöttem, illetve az Úr, aki más utat választott nekem. Mészáros Csaba barátom, akivel együtt katonáskodtunk, pap lett, és nagyon jó a kapcsolatunk azóta is. A harmadik gyerkőcöt ő keresztelte káplánként.
Sétálunk egyet az udvaron. A hosszú telek végén gyümölcsfák, rendezett málnasorok, a szomszéd kerítése mellett sűrűn ültetett tujasor. Mindenen látszik a gondoskodás. A gyerekek télen-nyáron jól érzik magukat az udvaron is.
A gyerekeket, akik mindannyian bibliai neveket kaptak, arról faggatom, hogy képzelik el felnőtt életüket. A legidősebb, a 13 éves Andris – aki oszlopos tagja a kaposvári katolikus gimnázium és általános iskola fúvószenekarának és kiváló rajzos – mentős szeretne lenni. A 11 éves Peti raliversenyzőnek készül, ő is remek rézfúvós, egy évvel fiatalabb húga, Marcsi pedig határozottan állítja: fodrásznak áll majd. Az örökmozgó János minden vágya, hogy motoros legyen, a 7 esztendős Panni meg gyertyakészítő lesz. Egy međugorjei utazás babonázta meg ennyire, ugyanis a népszerű zarándokhelyen – ahol különösen mélyen árad a kegyelem –, az utcán sétálva felfedezett egy gyertyaárust, aki meg is mutatta neki, hogy lesz a viaszból különös formájú gyertya…
A lurkók újságolják: pakolásban, takarításban egyaránt segítenek a másiknak, ha kell, vigyáznak kishúgukra, a nagyobbak már pelenkázni is tudnak. Elárulják: nemcsak a templomban, hanem az emeleti, házi kápolnában is szoktak imádkozni.
– Nekünk az a természetes, hogy Istenre bízzuk magunkat – jegyzi meg Marcsi. – Mindig énekkel kezdünk, majd saját szavainkkal adunk hálát az Úrnak és felütjük a Bibliát. Elmondjuk, kinek, mit üzennek a sorok, egy szakaszt a fürdőszoba tükrére is felírok. Amelyik gyerek megtanulja az idézetet, kap egy puszit, ha úgy is cselekszik, akkor egy csokit is…
A hajnali rorátékra is együtt ment mindig a család adventben. Zsókát mózeskosárban vitték magukkal a templomba. Volt olyan hívő, aki ismeretlenül is odament hozzájuk, és elmondta: milyen nagyszerű érzés az, ha ilyen családokat is lát.
A Horváth házaspár tagja a kórházpasztorációs csoportnak, András akolitus, így temethet és áldoztathat is.
Mindketten úgy érzik: elégedettek és boldogok. S hogy mi adja életük értelmét? Marcsi szerint az, hogy párjában és a nagy családban, amire mindig vágyott, megtalálta az Istent. András azt mondja: szerencsés, mert számára a Jézus által kijelölt út, a végén az örök boldogság jelenti az élet célját és értelmét, de gyakran morfondíroz azon, vajon mi van a hitetlenekkel? Azok mit várnak az élettől?
