Cikkek listázása

Egy Bécsben élő magyar pap, Richter Aladár visszaemlékezései

Az ördög is az Isten szekerét húzza!

Szerző: Lányi Béla SVD

Budapesten születtem, első éveimet a Gellérthegyen töltöttem. Édesapám műegyetemi adjunktus, édesanyám polgári iskolai tanár volt. Ő sokszor vitt engem a kismartoni (ma Eisenstadt, Ausztria) nagyszülőkhöz és nagynénémhez – vagyis a keresztanyámhoz, aki naponta imádkozott értem. Az elemit és a gimnáziumot Budán (utóbbit a cisztereknél) végeztem, és a középiskolában már komolyan foglalkoztam a hivatás gondolatával. Egy ideig ferences atya szerettem volna lenni, érettségi után az esztergomi szemináriumba jelentkeztem, ahonnan még 1942-ben a bécsi Pázmáneumba küldtek.

Négy félévemet hallgattam a bécsi egyetemen, majd a háború utolsó évét, a budai ostromot otthon szenvedtem végig (budai ostrom), később 1945-től 1948-ig Bécsben folytattam és fejeztem be a teológiát. Az ötödévben hárman voltunk magyarok; egyikünk hazatért, ketten Ausztriában maradtunk.

A háború után ismertük meg az osztrák verbiták Szent Gábriel Missziósházát is: ekkor a valaha virágzó közösség már csak emlék volt. Egyházjog professzorunk még lelkesen mesélt a háború előtti missziósház életéről, nagyságáról, szépségéről… De azt hiszem, ez a történelem törvénye: építés, rombolás, újra építés… Szent Gábrielben azóta is sokszor jártam. Gyakran lelkigyakorlatoztam és megtapasztaltam: Succisa virescit!

Mint fiatal pap két évig Bécsben és Svájcban, három évig Burgenlandban káplánkodtam. Azután tizenkét évig a nagymartoni (Mattersburg, Ausztria) kisszemináriumban voltam prefektus és spirituális. Akkoriban épült az új szeminárium és adott otthont százötven fiatalnak. De a szép épület évek óta üresen áll… Ismét a törvény: felépítés – lebontás – újjáépítés. A mi feladatunk: sperare contra spem!

Tizenhét (+8) éven keresztül hittanár is voltam, tanítottam és tanultam. A kiszemináriumból plébániára kerültem. A házvezetés gondját hű keresztanyám vállalta. Kis egyházközségem Kismarton (Eisenstadt, Ausztria) és Loretto között feküdt: Lajtaszék (Stotzing, Ausztria). Harmincnégy év alatt sokat éltem meg: sokat adhattam, sokat kaptam. Nyolc éven keresztül az Eisenstadti Egyházmegye bécsi nagyszemináriumát vezettem, miközben örömmel konstatáltam, hogy az ifjúság nyelvét még nem felejtettem el.

Ugyancsak a hetvenes években nevezett ki König bíboros a Pázmáneum spirituálisának. Az intézet akkoriban csak diákotthon volt. Időközben hivatalosan ugyan megint a szeminárium nevet viseli, de a magyar növendékek még váratnak magukra. Magyar kispapok csak a nyári szünidőben tartózkodnak a házban, hogy német nyelvtanfolyamokat látogassanak.

Lajtaszékkel együtt még a közel lévő Lajtapordány (Leithaprodersdorf) lelkipásztora is voltam tizenegy éven keresztül. 75 éves fejjel nyugdíjba mentem, és két éven át lelkészi kisegítést végeztem a Várvidéken (Burgenland). Azután egy elhunyt kedves évfolyamtársam rokonai vettek magukhoz Bécsben: nem kellett öregotthonba költöznöm.

Napjaim csendben telnek: van időm imádságra, olvasásra, levelezésre. Rendkívüli programot csak a pazmanita találkozók jelentenek. A kis találkozók itt Bécsben vannak. Az idei nagytalálkozó Győrben volt. E város látta vendégül Budapesttől Prágáig az öreg pazmanitákat. Olykor-olykor volt plébániáim hívei hívnak meg egy-egy szentmisére.

Hiszek a szentek közösségében, segítésében. Hadd idézzem a közmondást: „Az ördög is Isten szekerét húzza!” Ha egy imádságos kérést kellene megfogalmaznom, azt mondanám: Uram, adj nekünk jó barátokat!

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>