Mindent elviselek abban, aki erőt ad (Fil 4,13).
Az aloé virága
Szerző: Katona Marianna
A távoli Afrika forró, napégette vidékén élt egy büszke növény, akit aloénak hívtak. Vastag, kemény szárából minden évben új hajtások törtek elő és húsos, egészségtől duzzadó levelekké váltak. Olyan volt, mintha semmi sem tudná legyőzni életerejét. Még a szavannák koronázatlan királya, az oroszlán is gyakran megcsodálta.
– Mi a titkod, aloé, hogy nem sebez meg a déli nap perzselő tüze, nem kornyadozol sóváran víz után a tikkasztó szárazságban, és jajszó nélkül tűröd az éjszakai szelek fagyos leheletét?
– Aki ide helyezett, tudja a titkot – mosolygott sejtelmesen az aloé. – Nem vagyok én sem különb a többieknél, egyszer az én életem is véget ér. De addig is örülök minden egyes napnak!
– Hogy lehet örülni a forróságnak? – sopánkodott egy félig elszáradt fűcsomó.
– Ez nagyon egyszerű! – hajolt fölé az aloé. – Így legalább tudom, hogy szükség van rám, és sokak szenvedését enyhíthetem árnyékommal, nedveimmel – és megfordítva levelét, a fonákján csimpaszkodó bogárkákra mutatott. – És már előre áldom az ég Urát, aki a kellő pillanatban megöntöz bennünket, életre keltve ezt a kiaszott tájat. Már látom a szemem előtt a pankrácliliomok tündöklő virágtengerét! Ó, milyen nagylelkű virágok! Alig néhány napig élnek, de azalatt mennyi szépséget és boldogságot hoznak közénk!
– Köszönöm szépen az ilyen szépséget! – kiáltott fel a nagyvirágú királyprotea. – Mit használ nekik, ha utána olyan gyorsan el kell pusztulniuk!
– De hisz nem múlnak el nyomtalanul, gyermekeikben a következő eső új életre kelti őket! – ingatta a fejét békésen az aloé.
– Könnyen beszélsz te! – feleselt a királyprotea. – Minden évben új hajtásokat hozol, erősebb és erősebb leszel! Mit tudod te, milyen fájdalom az: virágot nevelni, magot érlelni, miközben tudod, hogy nemsokára vége az életednek!
– Ne bántsd már – csitította a magas elefántfű. – Nézz meg engem! Soha nem leszek olyan szép, mint te, mégis boldog vagyok, mert élek!
– Szép kis öröm! – pukkadozott mérgében a királyprotea, és megrángatva fejét, elhessintette a kelyheire leszállni készülő lepkét. Az továbbmenekült, és az aloé levelei között keresett magának menedéket. Bizony szükség is volt rá! Az ég egyre sötétebb lett, villámok cikáztak rajta, heves szélrohamok ostorozták végig a vidéket. Az egyre közeledő égzengés elnyomta a földig hajló akáciafák nyöszörgését. A szélvihar apró élőlényeket sodort magával, melyek kétségbeesetten igyekeztek megkapaszkodni minden útjukba eső növényen.
– Hagyjatok már békén, fúj, utálatos, ragadós szörnyetegek! – kiáltozott a királyprotea. – Összerondítjátok feszülő szirmaimat!
– Gyertek csak ide, hozzám! – tárta szét leveleit az aloé. – Jut itt hely mindenki számára! Ne féljetek!
Szorosan magához ölelte a halálfélelemtől reszkető állatkákat, és minden erejével nekifeszült a szélnek. Teljes nyugalommal rábízta magát Teremtőjére, legyen, aminek lennie kell! A szél megtépázta, de összetörni nem tudta, mélyre kúszó, erős gyökerei biztosan tartották a legnagyobb vihar ellenére is. Aztán eleredt az eső. A száraz föld mohón szívta magába az éltető nedvet. Az aloé is megkönnyebbült, és a vihar elültével boldogan rázta le a felesleges vizet. Ekkor vette észre magán az első különös jelet. Legfölső hajtása tövében szokatlan zsibbadást és fájdalmat érzett. De nem szólt senkinek, nem panaszkodott. Néhány nap elteltével már láthatóvá vált a felső levélkötegéből kitüremkedő virágszár is. Ekkor jött rá: elérkezett az ő ideje. A fájdalom és a bizonytalanság érzése mellett valami jóleső nyugalom töltötte el: hiszen erre készült egész életében. A virágszár pedig csak egyre nőtt, már három, négy méter magas is volt, mikor az egyik reggelre gyönyörű látvány fogadta az aloé társait.
– Nahát, milyen csodálatos! – suttogta az elefántfű. – Mintha egy arany virágokból álló gyertyatartó lenne!
Az aloé megadóan tárta fel levélsátrát, amely a pompás virágokban rejtőző mag érésével egyre petyhüdtebbé és barnábbá vált. Mégsem panaszkodott. Tudta, kemény leveleinek lassan el kell halniuk, csak így adhatják át életüket a magnak. A magnak, mely most még szinte láthatatlan, de egyszer, ha a mindenség Ura úgy akarja, láthatóvá válik, és új élet támad belőle. Addig is boldog belenyugvással hajtotta le fejét, és azokból a szavakból merített erőt, melyet élete minden napján mondogatott: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.”
