Totus tuus
Szerző: Garadnay Balázs
Egyik nyilatkozatában elmondta a pápa, hogy amikor a gyermekkori hite kezdett felnőttkorivá érni, úgy gondolta, hogy át kell adni önmagában Mária helyét az Úrnak. Aztán megértette, hogy az Isten Anyjához fűződő ragaszkodása teljesen Krisztus-központú, sőt: az Isten szentháromságos misztériumában és a megtestesülés és a megváltás misztériumában gyökerezik.
Mária iránti mélységes elkötelezettsége miatt sose magyarázkodott: nem akarta, hogy „jó véleménnyel” legyenek róla. Nem írt értekezést Mária akaratának az Úr akaratával való megegyezéséről, Mária szíve és Jézus szíve egységéről, az Istennek szenteltség és a Máriának adott élet egybevágóságáról. Csak eszerint élt, és felkínálta mindegyikünknek, hogy fogadjuk el a kereszt tövében nyert örökségünket, és éljünk Mária gyermekeiként.
János apostol szinte gyermekként csatlakozott Jézushoz. Egész életét Mestere mellett, és az ő ügyében fáradva töltötte. És ez az odaadottsága nyitotta meg szívét a teljes szeretet befogadására – ahogy ő tapasztalja, ő a szeretett tanítvány. Pedig nem Jézus volt személyválogató, a többiek is ugyanannyit kaptak (volna), ha ők is egész szívvel fordulnak Urukhoz. De az emberek szíve különböző mértékben nyílik meg Isten előtt. János szívében – Jézus ajándékaként – Mária sajátosan nagy helyet kapott, az anya szíve pedig befogadta gyermekét. És ez nem kizárta belőle Jézust, hanem elmélyítette egységüket.
Amikor II. János Pál pápa azt mondta: „egészen”, akkor teljesen megnyitotta szívét Isten ajándékozó szeretete előtt, és egészen visszaajándékozta magát neki. Mindent befogadott, és mindent elosztogatott – mindent az Úrtól kapott, és mindent mások javára fordított.
Amikor azt mondta: „egészen”, akkor úgy is gondolta. A teljes odaadásba, a mindenről való lemondásba nem fér bele a számítgatás, a részleges visszatartás, bizonyos területek zárolása, ami fölött mégse rendelkezzen az Isten. A „minden” odaadása után nem marad semmi. Semmi, ami miatt aggódni kellene, ami felett rendelkeznie szabadna, aminek megvalósítását tőle várná az Úr. Amit Istennek adtunk, az az ő tulajdona, azért ő kezeskedik, azt ő építi fel – velünk és bennünk.
Szemünk láttára épült ez az „egészen” végbemenő odaadás. S ahogyan megvalósult a krisztusi önkiüresítés benne, úgy vette át gondolataiban, szavaiban, tetteiben az emberi helyét az isteni. II. János Pál pápa hangja majdnem 27 éven keresztül az Úr hangja lehetett. Némasága az Úr szavak nélküli ittlétének volt megjelenítője: Jézus kereszthordozása közben már nem szavaival tanított.
Péter stabil sziklájáról érces hangon szólt az iránymutatás, megdönthetetlenül a tanítás, szelíden az irgalom tolmácsolása, és bátorítóan a beteghez lépő Orvos jótanácsa. A szenvedésben pedig a kereszt nyújtotta a bizonyosságot: ahol az ember erőtlen, ott jelen van az Isten ereje.
És mi megbízhattunk benne: életpéldája nem hagyott kétséget, hogy ez az út a mennybe vezet. Azt tapasztaltuk, hogy aki egészen odaadja magát az Úrnak, attól az Úr semmit nem tagad meg, annak ő is odaajándékozza magát. És talán azt is kipróbáltuk/kipróbáljuk, hogy miként alakul lelki életünk, ha jobban átadjuk magunkat az Úrnak – s holnapra még jobban, és holnapután megérik bennünk a felismerés: nincs mire várni, egészen neked adjuk magunkat Istenünk, hogy egészen elkérhessünk téged – totus tuus … Maria!
