Madárcsaládok

A madarak többsége odaadó szeretettel gondozza ivadékait, e téren hazánkban az egyetlen kivételt a kakukk jelenti. Igaz, ő is rendkívül gondosan választja ki azokat a fészkeket, ahová majd a tojásait csempészi, de ha sikerült a csere (egy tojást mindig kiemel az ott lévők közül), többé már feléje sem néz a fészeknek, és a kikelő fiókát a mostohaszülők nevelik fel. A kis kakukk sorra kilökdösi mostohatestvéreit, és egyedül marad a fészekben, mivel azonban a kakukk mindig az úgynevezett tömegfajokat szerencsélteti a tojásaival, parazita életmódjával csak az éppen sorra került balszerencsés fészekaljat érinti, a faj állományát nem veszélyezteti. A kakukk és gazdamadarai évmilliók óta élnek együtt, de utóbbiak csak azóta kerültek veszélybe, amióta a modern ember elsősorban élőhelyeik pusztításával, például az öreg állományú erdők kíméletlen, a költési időben, április-júniusban is történő irtásával életlehetőségeiktől fosztja meg őket. Magyarországon egyébként az erdőkben a vörösbegy (képünkön: egy vörösbegy kakukkfiókát etet), a szintén erősen megfogyatkozott nádasokban a nádirigó a leggyakoribb kakukkgazda.

Vannak úgynevezett fészeklakó és fészekhagyó madarak. Előbbiek, például a feketerigó, a vörösbegy, a fecskék, baglyok vagy a gólyák fiókái a fészekben nevelődnek, és azt csak bizonyos fejlettség elérése után hagyják el. A fészekhagyók fiókái ezzel szemben alig bújtak ki a tojásból és száradtak meg, anyjuk vagy mindkét szülő vezetésével máris elhagyják otthonukat. Aki látta már a vízen fiókáit vezető, őket féltve őrző nyári lúd párokat vagy a fűben szaladó fogoly pár körül rajzó, tucatnyi vagy még több, szinte guruló apróságot, biztosan igazat ad nekem abban, hogy kevés bájosabb látvány van a természetben, mint az ilyen összetartó madárcsaládok.