Cikkek listázása

Egy hivatás története

„Elfogadtam a kegyelmeket…”

Szerző: Bertha Éva

A felvidéki magyar katolikusok évről évre aggodalommal vegyes kíváncsisággal várják a papszentelések időszakát: vajon hány magyar újmisés kezdheti meg lelkipásztori szolgálatát? A Pozsony-Nagyszombati Főegyházmegyében idén június 18-án három magyar szerpapot és egy áldozópapot – az érsekújvári Dobrý Lászlót – szentelnek fel. A magyar szertartásra a pozsonyi Szent Márton-társszékesegyházban kerül sor a szlovák papszentelést követően. A másik magyar diakónust, az oroszkai Szlovák Mariánt egy későbbi időpontban, valószínűleg augusztusban szentelik pappá.
Az alábbiakban a 33 éves Dobrý Lászlót mutatjuk be a Família olvasóinak.
Az érsekújvári fiatalembert és három évvel fiatalabb húgát a fiú hatéves korától édesanyja nevelte, mivel az édesapa elhagyta a családot. László nem kapott vallásos nevelést, talán ennek a következménye, hogy csak most, 33 évesen fogják pappá szentelni – mondja. „Vannak olyan fiatalok, itt köztünk a szemináriumban is, akiknek az útja egyenesen vitt az oltárig, míg az enyém nagyon is kacskaringós volt. Én később kerültem kapcsolatba a hittel. De ha visszanézek eddigi életemre, a nehézségekre, a néha valóban embert próbáló körülményekre, azt mondhatom, hogy a jó Isten pontosan ezeket az emberi gyarlóságokat használta fel ahhoz, hogy elvezessen magához.” László végtelenül hálás ezért az ajándékért. Úgy gondolja, hogy éppen a családi gondokon, a szülei válását követő időszak eseményein, nehézségein keresztül szólította meg az Úr, és ajándékozta meg a hivatás ajándékával.

A kacskaringós út az érsekújvári általános iskolából a komáromi mezőgazdasági középiskolán és a 18 hónap katonaságon át a postára vezetett, ahol hét évig dolgozott. Istennel és a hittel a katonaság után került intenzívebben kapcsolatba. „A jó Isten mindenkinek megadja kegyelmeit – vallja –, csak az a kérdés, hogy az ember el tudja-e fogadni Isten kezéből a felkínált ajándékokat. Első lépésem a papság felé éppen az volt, hogy el tudtam fogadni a kegyelmeket.”

Hivatása alakulásáról szólva László elmondja, nem tud egy konkrét dolgot említeni, amely döntően befolyásolta volna, inkább apró, mindennapi eseményeken keresztül vezette őt Isten. Persze, visszanézve az elmúlt évekre, látja, hogy mindig küldött az útjába olyan embereket, akik valamilyen módon segítették hivatása kibontakozását. Papokat említ, egy hitoktatót, majd szemináriumi elöljáróit, akik különböző módon – életükkel, példájukkal, tudásukkal – járultak hozzá ahhoz, hogy közelebb kerüljön Istenhez.

Arra a kérdésre, vajon előnyt jelentenek-e számára a civil munka során szerzett tapasztalatok, határozott igennel válaszol. Emberekkel dolgozott együtt, belülről látta az emberi kapcsolatokat, tapasztalta a gyöngeséget, gyarlóságot, de ugyanakkor találkozott jósággal, segítőkészséggel is. Ez mind olyan kincs, amelyet reményei szerint majd a pasztorációban is kamatoztatni tud majd.

László magyarként természetesen fontosnak tartja, hogy a magyar hívők anyanyelvükön hallgathassák Isten igéjét, anyanyelvükön szóljon hozzájuk a lelkipásztor. Ugyanakkor tudatosítja azt is, hogy Isten szolgájának küldetése minden emberhez szól, így a szlovákokhoz is. S persze azokhoz, akik esetleg felületesebben élik a hitüket, vagy nem ismerik Istent, vagy pedig nagyon távol vannak tőle. Ez a küldetés egyetemességéből fakad. Hirdetnie kell, hogy Isten mindenkit szeret, mindenkit megváltott, hirdetni Isten végtelen irgalmát, amelyre minden ember rászorul. Hiszen Jézus nemcsak a hívőkért szenvedte el a halált, hanem minden egyes emberért.

A hivatásról, a papi szolgálatról beszélgetve megkérdezem, vajon nem fél-e a nehézségektől, amelyek bizonyára nem kerülik el majd az ő papi életét sem. Válaszként egyik kedvenc szentírási idézetére, mottójára utal: „Nehézségek biztosan lesznek, de tudatosulnak bennem Jézus szavai: »Nélkülem semmit sem tehettek«. Vagyis mindent meg kell tennem, ami az erőmből telik, és a jó Isten aztán befejezi azt, ami még esetleg hiányzik a cselekedetemből. Ő az, aki megáldja és gyümölcsözővé teszi az ember tevékenységét. Nagyon fontos, hogy két kézzel kapaszkodjunk Istenbe. Ha ez megvan, akkor azt hiszem, nincs mitől tartani. A mondás szerint is: Ha Isten velünk van, akkor ki van ellenünk?”

Beszélgetésünk végén nem kerülhetem el a kérdést: eszébe jutott-e, hogy éppen 33 évesen, a krisztusi korban szentelik pappá? Elgondolkodva válaszolja: „Nem nevezném véletlennek, mert túl kicsi a világ ahhoz, hogy tele legyen véletlenekkel. Nem tudom, hogyan fog alakulni az életem a pasztorációban, de ebben is Isten csodálatos működését és gondoskodását látom.”

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>