Cikkek listázása

Tedd a jót, mosolyogj…

Szerző: Lőrincz Sándor

    Az év elején Rómában jártam, ahol a világegyház szíve dobog, és megcsodáltuk a Sixtus-kápolnát is. A monumentális mennyezetfreskó alatt állva – amelynek központi témája a teremtés, s amelyről azt tartják, ha Michelangelo csupán ezt az egyetlen képet hagyta volna az utókorra, akkor is világhírt vívott volna ki magának –, Wass Albert sorai villantak fel bennem: mindannyian vendégek vagyunk e világban, s a világ szép vendégfogadó. Azt már csak én teszem hozzá: rajtunk, embereken múlik, hogy e vendégfogadót mivel rendezzük be, és miként élünk benne: szeretünk vagy gyűlölünk, bátorítunk vagy dorgálunk, egónkat és vagyonunkat növeljük, vagy megosztjuk a szeretet fényét másokkal, és élelmet adunk a rendre becsöngető koldusnak...

    Ott, a mennyezetfreskó alatt szakrális és világi élmények, érzések, impressziók kavarogtak bennem, s újfenn tudatosodott: a világmindenségben szent és profán nem válhat ketté. Nem szolgálhatunk egyszerre két úrnak; igenünk legyen igen, nemünk legyen nem! A templomban kimondott igenünk is legyen igen – holtomiglan-holtodiglan! A plébános előtt tett eskünktől ne térjünk el, míg a halál el nem választ bennünket!

    A keresztények között a szentségi házasság az alapja a családnak, s ezzel teljes a világ. Lehet ezen élcelődni, lehet kibúvókat keresni, lehet megvetni az illetőt, vagy megkérdőjelezni igazát annak, aki konokul kitart szerelme mellett. De csak azoknak, akik hit nélkül nőttek fel, hit nélkül élnek. Akik viszont komolyan veszik hitüket, ápolják istenkapcsolatukat, komoly erkölcsi értéknek, zsinórmértéknek tartják e fogadalmat, csakúgy, mint a tízparancsolatot, a Szentírást.

    Ha olyan családba születik bele a lurkó, ahol várják érkezését, ahol készültek rá, s nem alkalmi kapcsolat gyümölcse lett, akkor lát egyféle mintát. Egy olyan mintát, amely akár követésre méltó is lehet. Ebben a miliőben nem idegen az esti ima, a köszönet, a hála szava, nem idegen a karizmatikus ének, a rendszeres templomba járás, a szentségek felvétele. S a közösségi létforma, a heti rendszeres találkozások, a házas hétvége, a hittantábor, a Szentlélek szeminárium, a gyalogos zarándoklat sem…

    Persze a gyerek, főleg, ha a kamaszkor nehéz éveit éli, lázadhat ez ellen. Azért, mert nem lát még elég tisztán, keresi a helyét, vagy éppen virtusból. Azért, mert kinevetik, megvetik érte, csodabogárnak tartják a kortársai, hiszen nem ez a trendi – ahogy ők fogalmaznak. Lázadjon csak nyugodtan, hiszen ebben az életszakaszban ez a dolga. (Mi pedig, türelmes szülők, megpróbáljuk kibírni-átvészelni ezeket az éveket.)

    Az apa, az anya vagy éppen a nagyobb testvér – a pedagógusról és a papról, a lelki vezetőről nem is beszélve – azért van, hogy irányítsa, terelgesse a fiatalt, aki jó példákat látva, s a lázadásból kikecmeregve visszatérhet a jó útra. Akár tékozló fiúként is.

    Hogy mit szól ehhez a világ? Nem hiszem, hogy ezzel kellene törődnünk! Nem az evilági trendnek kell megfelelnünk; nekünk más szabja a szabályokat. S hogy mi a trendi? Elég, ha csak az éppen aktuális showműsorokra, pszicho-mazo thrillerekre utalok, a nyálas szappanoperákra vagy a karrierépítés szempontjából rendkívül kényelmes szingli életformára, amikor nem kell férj, nem kell feleség, nem kell gyerek, csak alkalmi partnerek, de azokból lehetőleg minél több. Elég a statisztikát idézni, miszerint vezetünk a válások számát tekintve, és az utóbbi években tavaly született a legkevesebb gyermek.

    Én vallom az ősi keresztény értékeket, és vállalom ezt a konzervatívnak vélt értékrendet. Nekem ez a trend, ez a követendő minta. Szerencsére a kaposvári Szent Imre-templomban több mint egy évtizede ráakadtam egy olyan karizmatikus közösségre, amelynek tagjai jókedvvel éneklik a gitáros dalokat, ha kell, még a ritmust is tapsolják, és intenzív kapcsolatban élnek az Úrral. Mert Jézus közöttünk van, benned, bennem, mindannyiunkban!

    Feleségemmel együtt – aki a kaposvári Katolikus Gimnázium és Általános Iskola tanára – mi is megpróbálunk példát adni kamaszgyerekeinknek mindabból, amit útravalóul kaptunk. Anyai nagyanyám hét gyereket nevelt, és végigimádkozta az életét. Majd kilencven évesen úrnapján ölelte magához az Úr. Apai nagyapám templomszolga volt Rinyakovácsiban. Ebben az alig 200 lelkes, somogyi faluban nálunk lógott a református templom kulcsa, s gyerekként unokatestvéreimmel rendre elcsentük, mert a szószék remek lehetőséget kínált a szónoklatok gyakorlására. A templompadláson lévő sárga pelyhes galambfiókák pedig a cukorborsós becsinált leves alapanyagául szolgáltak. Zsákba gyűjtöttük a galambfiakat, de hiszem, hogy az Úr megbocsátotta már nekem…

    Lételemem lett a vallás gyakorlása, s fokozatosan jutottam el a vasárnapi kereszténység állapotából a valóban megélt hitig. Hiszem, hogy odafenn teremtő rend uralkodik, s így bennem is van egyféle rend. Szívemben béke, hiszen minden nap, minden percben bizalommal fordulhatok oda az Úrhoz.

    Aztán az is kikristályosodott, hogy az egyház nemcsak a papokból és a püspökökből áll, hanem mi, világiak is aktív részei, alkotói, alakítói vagyunk. Persze fontos a hiteles vezető, de az istenhit nem templom- és nem papfüggő. A hit hallásból ered, s – jó esetben – a családban csírázik. Az apa példájában, a meleg anyaölben, a simogatásban, a beszélgetésekben vagy éppen a hallgatásban, a csend erejében s a nagyszülők gondoskodó szeretetében. És a Bibliában, amiből egy részt minden este gyertyafény mellett olvasunk fel, s beszélünk át. Üzeneteket kapunk belőle, mi pedig megtoldjuk újabb üzenetekkel. És arra törekszünk, hogy élményeinket, érzéseinket megosszuk másokkal is – iskolában, munkahelyen, szűkebb és tágabb baráti körben –, mert hisszük, hogy nem véletlenül teremtett bennünket az Isten; dolgunk, feladatunk van a világban, és nem pazarolhatjuk el talentumainkat. Kötelességünk háztetőkről hirdetni, amit fülbe súgva hallottunk. Akkor is, ha a média nem éppen az ősi kincset pártfogolja. De mindennek van határa! A trágárságnak, az erkölcstelenségnek is – jóllehet, a tömegtájékoztatási eszközök zöme erre hangolja a „fogyasztót”. Mint ahogy a reklámok sem túl családbarátok, hiszen oly ritkán adnak teljes képet a családról. Maximum egy gyerek van a családban, de a kutya vagy a macska az mindig családtag.

    Tudom, hogy gyerekeimet nem vonhatom el az internettől, a televíziótól, de ha azt tudatosítom bennük, hogy mi mentén érdemes élni, mi jelenthet számunkra biztos tájokozódási pontot, akkor (előbb-utóbb) tudnak majd szelektálni. Mert egy idő után „bekattan”: anyám, apám tulajdonképpen jót akar nekem, érdemes figyelni az „ősökre”.

    Persze más kérdés, ha a szülők sem állnak helyzetük magaslatán, s vélt vagy valós hitük megengedi a nyitott házasságot, a nem otthon töltött éjszakákat. Ne csodálkozzanak akkor, ha a gyerekük is őket követi…

    A példaadás tehát a leghatékonyabb eszköz a hitre való nevelésben. Életünkkel, személyiségünkkel, munkákkal, hitünk megélésével nevelünk. Meg úgy például, hogy kézen fogom a gyereket, és elviszem Segesden Udvardi Erzsébet Kossuth-díjas festőművész kiállítására a monostor kerengőjébe, hadd lássa, miként lehet művészileg kifejezni a rózsafüzértitkokat…

    De akad még számtalan motiváló tényező, élményanyag, kitörölhetetlen emlék, amellyel közelebb jutunk az Úrhoz, hiszen a hit nem örökölhető úgy, mint a kromoszóma, a vércsoport, a vezetéknév, a slusszkulcs vagy egy ónémet ülőgarnitúra. A hit személyes kapcsolatot jelent Isten és köztem, s nyitottnak kell lennünk az égi-földi párbeszédre.

    Tudom, nehéz keresztényként élni, hiszen sokan talán megmosolyogni való hülyének tartják az embert, de mindez engem nem érdekel. Annak viszont örülök, hogy a hitem és aktív vallásgyakorlásom miatt sem népművelőként, sem újságíróként, sem pedig köztisztviselőként nem bántottak. Jóllehet, tudjuk, nem volt ez mindig így…

    Régóta Don Bosco igazával fekszem és ébredek, aki azt mondta: Tedd a jót, mosolyogj, a verebek meg hadd csiripeljenek! Bármerre járok, bármibe fogok, megpróbálom tenni a jót, igyekszem mosolyogni, de hagyom csiripelni a verebeket is!

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>