A Szlovéniában élő Fodor Péter karthauzi atya szülei – önmagukról és fiukról
Önmaga csukta be az ajtót…
Szerző: Lányi Béla SVD
„Nem hittük volna, hogy nekünk karthauzi szerzetes fiunk lesz – emlékszik vissza Júlia –, hiszen mindketten reformátusok voltunk!” Péter katolizált előbb. „Árva gyerek voltam… Apámat elvitték az oroszok úgynevezett »málenykij robotra«. Valahol Kijev környékén halhatott meg. Talán kidobták a vonatból… – kutat a múltban. – Utána 1950-ben édesanyám is meghalt. Akkor lépett be az életembe egy nagyszerű katolikus pap, dr. Balogh István gönci plébános, aki orosz hadifogságból való szabadulása után elhatározta, hogy segíteni fogja az oroszok kegyetlenkedései miatt árván maradt gyermekeket. Sokat mesélt arról, hogy az esztergomi ferencesek milyen szeretettel nevelik a fiúkat. Hát én is megkívántam azt az életet! István atya be is segített oda – persze csak akkor tudtam bejutni, amikor a forradalom utáni kivándorlások miatt megüresedtek helyek. Nagyon szerettem ott lenni, a gyónás és áldozás kivételével minden vallási dologban benne voltam. Aztán, miután leérettségiztem, átkértem magam katolikusnak.” Júlia asszonnyal Péter a Zeneakadémián ismerkedett meg, beleszerettek egymásba. „A Ferenciek terén lévő templomban voltam rendszeresen megtalálható, ott találkozgattunk…” – mosolyog Péter. A gyermekeket katolikusnak nevelték. Rendszeresen jártak a közeli Baross Gábor-telepi templomba, ahol akkor Arató Miklós Orbán ciszterci atya volt a plébános, aki nagy szeretettel foglalkozott a Fodor család három fiúgyermekével is. Júlia itt kérte felvételét a katolikus egyházba 34 éves korában.
„Péter a középső gyermekünk. 1969-ben született. Már korán felfigyeltünk természettudományos érdeklődésére. Szinte habzsolta magába mindazt, ami a világban, a természetben szép és különleges: halak, madarak, kőzetek, távoli földrészek… Különösen pedig a tengerek érdekelték. Rengeteg kalózregényt olvasott, ezek mélyen foglalkoztatták, testvéreivel sokszor tengeri csatát játszottak. Kifelé zárkózottnak látszott, de mikor hazaért, itt szinte ömlött belőle a szó, gazdag belső világa – emlékezik vissza az édesanya. – A hittanórán tanultakat is nagyon intenzíven átélte, mintha ott lett volna a bibliai helyeken, a bibliai szereplőkkel együtt. Egy szilveszteri éjszakán egyedül jött haza. Másnap elmondta, hogy milyen csodálatos élmény volt egyedül lenni Istennel, a csillagos ég alatt, a hófödte, csendes budatétényi utcán. Egyik reggel aztán arra ébredtünk, hogy 17 éves Péter fiunk nincs otthon. Titokban elment otthonról, a januári fagyban. Úgy érezte, mennie kell, mert Isten hívja. Akkor mégis hazajött. Isten tényleg hívta, de később!”
Mint a másik két Fodor fiú. Péter is a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, a konzervatóriumban tanult, majd elvégezte a Zeneakadémiát. Nagyon szeretett hegedülni. Egy ösztöndíjjal külföldre került három hónapra Prága mellé. „Nagyszerű muzsikusokkal kamarázhattam, de én legjobban akkor éreztem magam – mondta szüleinek –, amikor betértem a templomba és imádkoztam.” Itt megérintette valami. Kezébe került egy prospektus a szlovéniai karthauziaktól. Az első látogatás náluk nagy lelkesedéssel töltötte el. Egy évvel később a második elbizonytalanította: vajon bírná-e a karthauziak teljesen Istennek szentelt, kemény és szigorú életét? De a hivatás nem hagyta nyugton. Mivel még nem tudta, melyik rendbe jelentkezzen, Marczis Ferenc akkori plébános atya tanácsára az esztergomi szemináriumba ment tanulni. Sokat gondolkodott a karthauziakon is: egy év szeminárium után halasztást kért, hogy elmehessen a monostorba.
Amikor először mondta, hogy pap lesz, a szülők elszomorodtak: „Hiszen olyan szép családi élete lehetne…” Tudták, milyen szépen hegedül, fájlalták, hogy erről is le kell mondania. Ezen az állapoton azonban néhány hét alatt túlestek, mert belátták, hogy papokra nagy szükség van – Péter magasabb rendű hivatást választott. Amikor azonban könnyek között bejelentette, hogy tényleg karthauzi lesz, az egyik legszigorúbb rend tagja, akkor döbbentek meg igazán. „Milyen érzés egy anyának úgy takarítani fia szobáját, hogy ide soha többé nem térhet már vissza… Ez a karthauzi rend! Pedig Péter fiatal, egészséges és nagyon tehetséges…” – gondolkodik el Júlia akkori érzésein. Még tapasztalt papok számára is szokatlan eset! Keszthelyi Ferenc akkori váci püspök, a család régi jó ismerőse egyenesen azt tanácsolta Fodoréknak, hogy vigyék pszichológushoz. Hátha depresszió tünetei jelentkeznek… Eljött 1995. augusztus 26-a, amikor Péternek be kellett vonulnia a pleterjei monostorba. Az utazás előtti estén édesanyja javaslatára még elment Keszthelyi püspökhöz lelki beszélgetésre. Mikor Péter Vácott elbúcsúzott a püspöktől, az felhívta Fodornét telefonon. „Olyan volt, mint egy feloldozás – sóhajt fel Júlia. – A püspök három dolgot mondott Péternek. Először is azt, hogy a szerzetesre nem mások zárják rá az ajtót, hanem önmaga húzza be. Tehát övé a döntés! Másodszor azt, hogy ha úgy érzi, mégsem a Karthauzban kerül közelebb Istenhez, morális veszteség nélkül visszajöhet. Harmadszor pedig, hogy ha olyan lelki beszélgetésre volna szüksége, amit a monostor teljes zártsága miatt ott nem kaphat meg, akkor ő személyesen elmegy hozzá. Egy püspököt még a karthauziak is beengedhetnek” – mosolyodik el az édesanya, akit legfőképpen az nyugtatott meg, hogy most a püspök is megbizonyosodott: fia nem lelki beteg, nem is naiv álmodozó, hanem Istentől kapott, érett hivatását követi.
Innen – legalábbis Budatétényből nézve – már olajozottan haladt minden. Három hónap posztulátus után jött a beöltözés december 8-án, majd két év noviciátus, illetve hét év ott-tartózkodás után az örökfogadalom 2002. december 8-án, illetve a papszentelés 2003. június 27-én. A tanulmányokat Péter – most már rendi nevén Ferenc atya – végig a monostor falai között végezte. Ma vicenovíciusmester. Az évi kétszeri látogatás megnyugtatta a szülőket. Fiukkal kapcsolatuk ma is bensőséges. Látják, hogy egyénisége nem változott az évek során. Derűje, kiegyensúlyozottsága, humora a régi. Gondolataik sokszor elszállnak a szlovén erdők mélyére, remete fiukhoz. Lélekben meglátogatják a pleterjei monostor gótikus templomában, ahol teljesen annak szentelheti magát, amire Isten hívta: a teremtett világ bajaiban elsüllyedő embereket az imádság útján vezeti vissza a Teremtőhöz.
