A Szlovéniában élő Fodor Péter karthauzi atya szülei – önmagukról és fiukról
Önmaga csukta be az ajtót…
Szerző: Lányi Béla SVD
„Nem hittük volna, hogy nekünk karthauzi szerzetes fiunk lesz – emlékszik vissza Júlia –, hiszen mindketten reformátusok voltunk!” Péter katolizált előbb. „Árva gyerek voltam… Apámat elvitték az oroszok úgynevezett »málenykij robotra«. Valahol Kijev környékén halhatott meg. Talán kidobták a vonatból… – kutat a múltban. – Utána 1950-ben édesanyám is meghalt. Akkor lépett be az életembe egy nagyszerű katolikus pap, dr. Balogh István gönci plébános, aki orosz hadifogságból való szabadulása után elhatározta, hogy segíteni fogja az oroszok kegyetlenkedései miatt árván maradt gyermekeket. Sokat mesélt arról, hogy az esztergomi ferencesek milyen szeretettel nevelik a fiúkat. Hát én is megkívántam azt az életet! István atya be is segített oda – persze csak akkor tudtam bejutni, amikor a forradalom utáni kivándorlások miatt megüresedtek helyek. Nagyon szerettem ott lenni, a gyónás és áldozás kivételével minden vallási dologban benne voltam. Aztán, miután leérettségiztem, átkértem magam katolikusnak.” Júlia asszonnyal Péter a Zeneakadémián ismerkedett meg, beleszerettek egymásba. „A Ferenciek terén lévő templomban voltam rendszeresen megtalálható, ott találkozgattunk…” – mosolyog Péter. A gyermekeket katolikusnak nevelték. Rendszeresen jártak a közeli Baross Gábor-telepi templomba, ahol akkor Arató Miklós Orbán ciszterci atya volt a plébános, aki nagy szeretettel foglalkozott a Fodor család három fiúgyermekével is. Júlia itt kérte felvételét a katolikus egyházba 34 éves korában.
„Péter a középső gyermekünk. 1969-ben született. Már korán felfigyeltünk természettudományos érdeklődésére. Szinte habzsolta magába mindazt, ami a világban, a természetben szép és különleges: halak, madarak, kőzetek, távoli földrészek… Különösen pedig a tengerek érdekelték. Rengeteg kalózregényt olvasott, ezek mélyen foglalkoztatták, testvéreivel sokszor tengeri csatát játszottak. Kifelé zárkózottnak látszott, de mikor hazaért, itt szinte ömlött belőle a szó, gazdag belső világa – emlékezik vissza az édesanya. – A hittanórán tanultakat is nagyon intenzíven átélte, mintha ott lett volna a bibliai helyeken, a bibliai szereplőkkel együtt. Egy szilveszteri éjszakán egyedül jött haza. Másnap elmondta, hogy milyen csodálatos élmény volt egyedül lenni Istennel, a csillagos ég alatt, a hófödte, csendes budatétényi utcán. Egyik reggel aztán arra ébredtünk, hogy 17 éves Péter fiunk nincs otthon. Titokban elment otthonról, a januári fagyban. Úgy érezte, mennie kell, mert Isten hívja. Akkor mégis hazajött. Isten tényleg hívta, de később!”
