Július 26-án, Szent Anna ünnepén a nagymamákat köszöntjük
Minden percemet Istennek adom
Szerző: Katona Marianna
– Vallásos családban nőttem fel, első meghatározó hitélményeim mégis nagyszüleimhez kötődnek. Ők tanyán éltek, és ötéves lehettem, mikor először elvittek magukkal Doroszlóra, a Mária kegyhelyhez. Nagyon szép emlékeim fűződnek ehhez az úthoz és azokhoz a nagyszüleim tanyáján tartott kilencedekhez, melyeken gyermekfejjel én is részt vehettem mint legkedvesebb unokájuk. Velük és köztük szerettem meg az imát és a vallásos életet.
Fiatalasszonyként kicsit eltávolodtam a Jóistentől, mert a családi élet mindennapos gondjai jobban lekötötték időmet, figyelmemet. Aztán egy súlyos operáción estem keresztül, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Habár háromszor kellett egymás után műtétre mennem, mégsem volt bennem félelem, mert arra gondoltam, hogy csak az történhet velem, amit a Jóisten megenged. Ő pedig megmutatta, hogy mi fontos valójában a számomra. Az ő irgalma, kegyelme és a belé vetett bizalmam. Ettől kezdve mind jobban felé fordultam.
A nehézségek azonban nem szűntek meg, ellenkezőleg. A házasságom válságba került, és hamarosan magamra maradtam két serdülő fiammal. Nagyon nehéz volt velük. Egyik alkalommal kitört belőlem: „Uram, én nem tudom őket egyedül fölnevelni, de te segíthetsz nekem! Rád bízom őket és magamat! Segíts!” Később jöttem rá, hogy ezzel az önátadással fordult meg az életem, amikor át tudtam adni Istennek mindent, a teljes irányítást, hogy ő mutassa meg nekem, hogyan neveljem gyermekeimet. Most, mikor felnőtt fiaimmal beszélgetek, és megemlítik, hogy mennyire törődtem velük, hogy mindig velük és mellettük voltam, akkor érzem igazán, milyen áldás volt az, hogy a Jóisten irányította rábízott életünket.
Aztán jöttek az unokák, és a Jóisten után most ők a legfontosabbak az életemben. Már nem az a lényeg, hogy minden meglegyen körülöttünk, hanem hogy ővelük tudjak foglalkozni. Öten vannak: Tiffany 14 éves, Hunor 11, Krisztofer 9, Henry 2 éves, Botond a legkisebb, ő másfél éves. Sokat beszélgetünk, játszunk, imádkozunk, gyakran elvezetem őket szentmisére hétköznap is, mert onnan tudunk erőt meríteni mindenhez. Mindennapjaimban sokszor megtapasztalom, hogy a Jóisten vezeti még a kicsiket is. Gyakran imádkozom azért, hogy a szentmise alatt ők is oda tudjanak figyelni, megérezzék és megértsék Isten irántunk való hatalmas szeretetét. Látom, hogyan formálódnak és nyílnak meg Isten felé.
A kisebbek is szívesen járnak templomba, különösen a kétéves Henry. Ő a Szűzanya különleges ajándéka számomra. Mikor a bátyuskája, Krisztofer már nagyobbacska volt, sokszor kértem a fiamékat, ne egykeként neveljék fel, hanem legalább még egy gyermeket fogadjanak el a Jóistentől. Mindig azt a választ kaptam, hogy nincs miből fölnevelni, nincs rendes munka, nincs kereset… Egyik alkalommal, mikor zarándokútra mentünk Medjugorjéba, a Szűzanya jelenéseinek helyére, magammal vittem a fiamat is. Én imában a Szűzanya elé helyeztem kérésemet, és néhány hónap múlva már meg is kaptam rá a feleletet: fiamék bejelentették, hogy hamarosan még egy unokám születik. Nagyon boldog voltam, és hálás a Szűzanyának, hiszen mindig arról álmodtam, hogy sok unoka vesz majd körül. Henry születése után néhány hónappal ismét eljutottam Medjugorjéba, hogy megköszönjem a Szűzanyának, hogy meghallgatott, és egy ilyen aranyos kisunokával ajándékozott meg. Azóta másik fiamnak megszületett a harmadik gyermeke is, Botond, aki most másfél éves.
Azt is az Úrnak köszönhetem, hogy a házaséletem helyreállt. Rájöttem arra, hogy le kellett rombolnia teljesen a házasságomat, hogy újra fölépítse – sziklára. Mióta férjemmel újra összekerültünk, és a Jóisten átformálta az életünket, megéreztem, hogy szükség volt arra a sok szenvedésre, fájdalomra, melyet átéltünk. Ezeknek a hosszú évtizedeknek a kínjai, fájdalmai, szomorúsága és magánya készített fel arra, hogy oda tudjak figyelni azokra, akik szükséget szenvednek, akik elhagyatottak, akik magányosak és tele vannak problémákkal. Meg tudom őket hallgatni szeretettel, eggyé tudok velük válni, mert én is átmentem a szenvedéseken. És azáltal, hogy velük törődöm, én is erőt kapok, így a mindennapok problémái – melyek az én életemben is jelen vannak – nem tudnak úrrá lenni rajtam, hiszen nem azokkal foglalkozom, hanem másokkal. Ezáltal a saját keresztjeim hordozása is könnyebbé válik.
Már régóta tagja vagyok a városunkban, Topolyán működő karizmatikus közösségnek. Gyakran részt veszek találkozókon, Szentlélek szemináriumon, és hosszú évek óta heti rendszerességgel összejövünk a plébánián imaórára. Aztán mikor főtisztelendő Fazekas Ferenc atya lett a plébánosunk, ő elhozta közénk Szent Kamill lelkületét: kamilliánus családot alakított, amelynek én lettem a családfője. A munkánk abból áll, hogy látogatjuk a betegeket, időseket, elhagyatottakat, és segítünk, amiben tudunk. Szintén Fazekas atyának köszönhetjük, hogy felkarolta a városunkban lévő fogyatékos gyermekeket, és létrehozta itt is a Hit és Fény csoportot, amelynek tagjai testi és értelmi fogyatékos gyermekek és fiatalok. Ennek a csoportnak a munkájában is részt veszek, mert úgy érzem, hogy nekik is éppúgy szükségük van a figyelemre és szeretetre, mint az időseknek és a magányosoknak. Fiatalabb koromban féltem az ilyen beteg gyermekektől. Úgy éreztem, hogy nem tudok velük kommunikálni, nem tudok hozzájuk szólni. De a Jóisten megmutatta, hogy igenis tudok, mert a szeretet az, amire vágynak. És hogy cserébe mennyi szeretetet kapok tőlük, ezt mellettük tapasztaltam meg. Havonta egy délután találkozunk a plébánián, nyáron pedig táborozni visszük őket, ahol egy hétre Vajdaság minden részéről összejönnek a sérült gyerekek. Az öröm, ami bennük van, mikor találkozunk, nekem óriási erőt ad a mindennapi élethez.
A plébániai élet más részeibe is bekapcsolódtam, a pasztorális tanács karitász csoportját vezetem, és a hetente sugárzott rádióműsorunk készítésében is részt veszek. Talán első hallásra túl sok is, amit vállaltam, de nagyon sok erőt kapok a kisunokáimtól is, mert végtelenül tudnak szeretni. Érzik a tőlem kapott szeretetet és odafigyelést, és ez a nyugalom és szeretet mindig visszasugárzik rám is. A napi szentmise is hatalmas erő, hiszen ahogyan szükségünk van a testi táplálékra, ugyanúgy létfontosságú a lelki táplálék is. Ha valamilyen okból nem jutok el misére, olyan végtelen hosszúnak tűnik az idő, mire másnap végre szentáldozáshoz járulhatok. A legfontosabb pedig az, hogy minden percemet Istennek adom, a teljes életemet rábízom. Én mindössze megengedem, hogy ő ossza be az időmet, erőmet, és a szeretetét rám árassza, hogy tovább tudjam azt adni.
Ima az unokákért
