„Mandulafa testvérem, beszélj nekem Istenről!”
Szerző: Kondás Sándor
Azt ígértem olvasóinknak, hogy ezen az oldalon nemcsak beszámolókat, híreket közlünk, hanem szeretnénk bemutatni bizánci szertartású egyházunk lelki-, liturgikus örökségét is. Keleti katolikus egyházunk lelkiségének egyik jellemző vonása a szemlélődés. A lelki élet klasszikusai szerint a szemlélődés az „egyszerű figyelem imájával” kezdődik: Isten jelenlétébe helyezkedünk az elérhető legtökéletesebb belső csöndben. Egyáltalán nem bonyolult magatartás, hanem rendkívül „gyümölcsöző” tevékenység, olyan, mint a szívesen várt eső, amely a lélek kertjét öntözi.
A kisgyereknek két alapvető erénye van: a csodálkozás és az öröm. A vakáció, a család nyaralása kiváló alkalom arra is, hogy felébresszük bennük a rácsodálkozás izgalmait és megszerettessük velük a természetet. Például vigyük fel őket napkeltekor egy magas hegyre, esetleg sétáljunk ki tó partjára (ha erre lehetőségünk van), és segítsünk nekik felfedezni a parányi világnak azokat a csodáit, amelyekhez csak le kell hajolni, vagy pedig azt az óriási világot, amelyet nem foghatunk át tekintetünkkel. Ki ne látott volna már gyermeket, amint földre hasalva figyeli a hangyák vagy egy-egy giliszta mozgását, egy virágszirom alig észrevehető színárnyalatait. Ilyenkor – mintegy varázsütésre –körülveszi őket az összeszedettség légköre, a csend.
Miért fontos ez? Mert a csodálkozásban megnyílik a gyerekek számára a mélyebb valóság. A természet szépségének, összhangjának, erejének felfedezése segít nekik kapcsolatba kerülni azzal az Istennel, aki a teremtett dolgokba valamit beleírt önmagából. A gyerekek számára ezek a szemlélődés pillanatai. Aki csodálkozni, gyönyörködni tud, rendelkezik azzal a képességgel, amely a hithez szükséges. Ez teszi képessé őket, hogy ne csak a külsőre, a formára figyeljenek, hanem megsejtsék azt is, ami ezek mögött van. A mindennapi apró dolgokból kiindulva, szép lassan kezdjük feltárni előttük a természetet betöltő isteni szeretetet: egy virágzó muskátli, a ragyogó napsütés, a felfrissülést hozó csendes eső, a simogató szellő, a házunk előtt csordogáló patakocska, a mezők, erdők illata, a madárdal, a mindent bearanyozó naplemente, a hűsítő ital, a kenyér íze, a gyümölcsök zamata, az este csöndje s a mindezekhez kapcsolódó együttlétek, beszélgetések számtalan tapasztalatot kínálnak. És talán éppen ez a legnehezebb, mert előbb nekünk, felnőtteknek kell képessé válnunk arra, hogy így, azaz szeretettel átölelve lássuk a dolgokat, a valóságot. De csak így válhatunk képessé arra, hogy az egész teremtett világot Istentől jövő megszólításként értelmezzük. Erre eszmélhetett rá Kazantzakisz is: „Megkértem a mandulafát: – Testvérem, beszélj nekem Istenről! – s a mandulafa csöndben kivirágzott.”
