Aranyfényű ikonok évszázados szekrényajtón, hordódongán
A fonyódi örömhírnök
Szerző: Lőrincz Sándor
Él Fonyódon egy ikonfestő, aki tanult szakmája szerint ugyan fodrász, ám egy jó ideje végleg eldobta a csavarokat, a hajfestéket és a dauervizes üveget, mert allergiás tünetei egyre elviselhetetlenebbé váltak. Az ügyes kezű hajszobrász azonban nem sokáig ülhetett tétlenül; az Úr másféle festékeket adott a kezébe. Olyanokat, amelyektől nincs semmi baja a kezének, s amelyekkel öreg bútordarabokra álmodja Máriát és a gyermek Jézust, az arkangyalokat vagy a szenteket. Kőváriné Siess Zsuzsa különleges kegyelemnek tartja, hogy naponta odaállhat festőállványához – hosszasan időzve kedvenc alakjainak „társaságában”. Lakása olyan, mint egy ortodox templom ikonosztáza; a falakon szinte egymást érik a szebbnél szebb képek. Jó ide elvonulni a Balaton-part zajától, s belefeledkezni az imába – élvezve a csendet, amikor nyitottabbá válik a lélek.
Kőváriné Siess Zsuzsa olyan táblaképeket fest, amelyek régóta tartósan jelen vannak az egyetemes művészettörténetben, hiszen az ikonok amolyan égi-földi párbeszédre szólítják fel a szemlélőket. Mert az ikon – a zsinat által jóváhagyott hagyományos egyházi meghatározás szerint – „az isteni lényegből szentségileg részesülő” alkotás, amelyben Isten jelen van, ahol találkozni lehet vele. Az ikon Isten végtelen könyörületessége, kegyelme, alkalom arra, hogy megérintsük köpenye szegélyét.
A fonyódi alkotó csaknem egy évtizede mondott búcsút a vegyszereknek, s azóta sorra festi Jézust, Máriát, a három arkangyalt: Gábrielt, Rafaelt és Mihályt. Meg Mózest a kőtábláival, Keresztelő Szent Jánost vagy a többi szentet; köztük is oly nagy kedvvel Sárkányölő Szent Györgyöt, akit a legváltozatosabban, legszínesebben lehet festeni, ugyanis ahány ország, annyiféleképpen ábrázolják.
S hogy honnan e különleges érdeklődés és tehetség az ikonfestészet iránt? A művésznő autodidakta módon fogott hozzá az ikonfestéshez, s azt vallja: a talentumot édesapjától, Siess Jánostól kapta, aki rajztanár volt Fonyódon és az iskola igazgatóhelyettese. Halála után azonban hozzá kerültek festőszerszámai, művészeti könyvei, ám tíz év telt el a temetés óta, amikor először kezébe vette az ecsetet. Különféle képzőművészeti albumokat bújt, és figyelte az alakokat, a színeket, az arányokat. Az egyik kedvence Rubljov Sztroicája, vagyis Szentháromság ikonja. Az antikolást is maga kísérletezte ki, és az elmúlt évek során fokozatosan tökéletesítette. Így ha szemügyre vesszük nagy műgonddal készített alkotásait, s megfigyeljük színvilágukat, úgy érezzük, mintha több száz éves képek előtt állnánk.
Kőváriné Siess Zsuzsa ősi kifejezésmódot és technikát választott, hiszen az első ikonok az 5–6. században jelentek meg, s akkoriban Bizánc egyik egyházmegyéje volt Oroszország, de a középkori olasz képzőművészet is szilárdan kötődik az ikonábrázoláshoz. Ahogy létrejöttek a különféle ikonfestő műhelyek, egyre inkább elterjedt az a nézet, miszerint az ikon egy vallásos témájú kép, melynek az áhítatkeltés a célja. Olyan szentkép, amilyenekkel tele vannak a templomok, amilyeneket hitünk kimutatására őrzünk otthonunkban. Valójában nemcsak egy műtárgy az ikon, hanem sokkal több annál, hiszen Isten fiának megtestesülése, Jézus Krisztus istenember volta rejlik mögötte. A közvetítő erő pedig a nagy műgonddal elkészített táblakép művészi formanyelve.
S hogy mit érez Kőváriné Siess Zsuzsa, amikor ikont fest? Mint mondta: ilyenkor megszűnik körötte a világ, úgy belefeledkezik a munkába, az alkotás többnyire örömmel teli folyamatába, amelyre a családtagok és a barátok is ösztönzőleg hatnak. A fonyódi ikonfestőt ugyanis gyakran meglátogatják a barátok, az ismerősök. Olykor 2-300 éves bútordarabokkal, asztallapokkal vagy szekrényajtókkal lepik meg, gondolván: remekül hasznosíthatja ezeket, hiszen kiváló alapanyagul szolgálnak majd újabb ikonjaihoz. Szent Györgyöt, Péter és Pál apostolt és Gábriel arkangyalt például öreg, kiszuperált hordódongára festette meg.
Kőváriné Siess Zsuzsa örömhírnök. Személyisége, tehetsége, művészete létra ég és föld között. Számos csoportos és önálló kiállítása volt – legközelebb Kőszegen teszi falra műveit –, és aki megcsodálta már alkotásait, megbizonyosodhatott arról, hogy ezek az ikonok meglehetősen beszédesek. Talán ezért nem adott címet egyiknek sem.
Műveiről nemcsak a személyes istenhit süt, hanem az arany különös ünnepélyessége is. A művésznő ugyanis szinte mindegyik képén alkalmazza a színek színét. No nem amiatt, hogy nemesebb legyen a munkája, hanem azért, mert gondolatban évtizedeket röpül vissza az időben. Egy pedagógusbérből, meglehetősen szerényen éltek, viszont az ünnepeik be voltak aranyozva. Ilyenkor minden csillogott-villogott körülöttük. Ha aranyba mártja az ecsetét, akkor melegség önti el. Visszaköszön a gyermekkora, és ilyenkor ő is gyerek lesz…
