Egy katolikus drogrehabilitációs intézetről
Vándorok a Viharban
Magyarország első katolikus drogrehabilitációs intézetének 2001 őszén kezdődött el a megvalósítása. A Vándorok a Viharban kiemelten közhasznú alapítvány a katolikus egyház alapításával jött létre 2002 márciusában. Feladatának a szenvedélybetegek, elsősorban kábítószerfüggők rehabilitációját tűzte ki célul. Első lépéseként felállt egy szakmai kuratórium, tagjai között magyar és nemzetközi hírű szakemberek is megtalálhatók. Az ő szakmai tapasztalatuk segítségével indult el a munka. Majd az alapítvány vásárolt Budapest déli kapujában, Alsónémedi közigazgatási területén egy 2,5 hektáros területet, ahol tavaly befejeződött az intézmény épületegyüttesének felépítése. Az alapítvány programjáról, amelyet több minisztérium is támogatásra méltónak talált, az alapítvány vezetője, Laczkó Mihály írt.
A kábítószer tilosnak mondása nem jelenti azt, hogy elítéljük a kábítószerszedőt. Ezek a személyek nehéz rabszolgaságként élik meg állapotukat, amelyből szükségük van szabadulásra. Az erkölcsi vétség kimondása és a megszorító törvények alkalmazása nem vezet gyógyuláshoz, annak rehabilitáció útján kell történnie, amely anélkül, hogy elnézné a kábítószeren élők esetleges vétkességét, elősegíti az állapotukból való kiszabadulásukat és beilleszkedésüket a társadalomba.
A drogokhoz hozzászokott személyek rehabilitációjában fontos, hogy megpróbáljuk megismerni az egyéneket és megérteni belső világukat; odáig eljuttatni őket, hogy felfedezzék vagy újra felfedezzék a személyekként őket megillető méltóságukat. Segítenünk kell őket abban is, hogy aktívan élesszék újra és fejlesszék a droghasználat által elfojtott személyes erőforrásaikat, a szilárd és nemes eszmékre irányuló akarat magabiztos reaktiválása útján.
Képzett munkatársak segítenek
Az elképzelésemet támogatni tudó, addiktológiában jártas szakembereket kerestem meg a közös együttgondolkodás reményében. Közülük kerültek ki a Keszthelyi Ferenc püspök atya által megalapított Vándorok a viharban elnevezésű alapítvány kuratóriumának tagjai. A kurátorok segítségével jelenleg több, a területen szakmai gyakorlattal, tapasztalattal rendelkező segítőt sikerült megnyernünk az ügynek, akik gyakorlati ismereteik mellett elméleti, professzionális képzettséggel is rendelkeznek.
Az alapítvány vezetőjeként 2002 nyarán több hetet töltöttem egy olaszországi rehabilitációs központban, ahol bepillanthattam a szakmai munka alapjaiba. E tapasztalat nagyban segítette azt, hogy egyre konkrétabban álljon össze a rehabilitációs otthon szakmai programjának alapját képező anyag. Ebben a programban a közösségre építünk elsősorban, ahol a nálunk lévő kliensek együttműködve, elsősorban magukért, de egymásért is felelősséget vállalva élhetik mindennapjaikat. (A csoport szerepe a szocializációs-nevelői folyamatban kiemelkedően fontos. A csoport izgalmas, változatos, szükséges és hatékony módját jelenti az emberek megsegítésének. Olyan tudományterület, mely nélkülözhetetlen a drogrehabilitációs munkában.)
Zoopedagógia és „mini életkert”
A terápiás folyamat fontos eleme a munkaterápia. Ennek részeként és intézményünk munkamódszerének speciális elemeként az állatterápiát kell megemlíteni, mely nemcsak a munkaterápia részeként értelmezett állattartást jelenti, hanem egy „mini életkert” létrehozását is. Már most igen jól működő együttműködést és támogatást tudhatunk magunkénak a település önkormányzatával és oktatási intézményeivel. Ez utóbbi együttműködés és támogatás majdan a gyakorlatban azt a fontos szakmai elemet takarja, hogy az életkert szabadon és nyíltan látogatható lesz. A település – vagy akár más települések – óvodásai, iskolásai szervezett programként látogathatják meg intézményünket, ahol szakértő vezetéssel tehetnek sétát életkertünkben.
E programnak kettős hatása lesz, egyrészről a klienseink szempontjából igen fontos a felelősségteljes feladat vállalásának kialakítása, illetve az emberekkel való kapcsolatkialakítás nehézségeinek, feszültségének feloldása. Másrész a közelebbi emberi kapcsolatok által csökkenthető a szenvedélybetegekkel szembeni sok előítélet és sztereotípia.
A kockázatkeresés elfogadott útjai
A drogok bizonyos szükségleteket helyettesítenek. Ilyen a kockázatkereséssel és izgalomkereséssel kapcsolatos viselkedés, a tudatállapot változtatásra irányuló magatartás. A rehabilitációs intézetben az a cél, hogy ezeket a szükségleteket, melyek mindenkiben megvannak, társadalmilag elfogadott módszerekkel helyettesítsük. Ezzel mintegy mintát adva, hogy létezik más alternatíva, mint a drog. Megoldást jelenthet a közelmúltban barátaim által életre hívott Balfék S. E. nevű sportegyesület. Célja a környező településeken élő fiatalok számára egy olyan kulturált és kontrollált terep biztosítása, ahol a kockázatkereső magatartásuk megélésére lehetőség nyílik. A legtöbb versenyző már forgalomban nem használt, főleg kelet-európai autókkal indul.
A játék mint terápia
A szenvedélybeteg fiatalok kommunikációs képessége sivárrá válik az évek folyamán. Kommunikációs csatornáikat a drogos szubkultúra keretei határozzák meg. Ez egy új kielégülési helyszín lehet, de később a drog válik egyedüli forrásává. Ami számunkra természetes, hogy önmagunkról beszéljünk, elmondjuk érzéseinket, vágyainkat, új ismeretségeket alakítsunk, ez náluk az idők folyamán elhal. Újra kell tanulniuk, hogy megmutassák magukat.
A játékterápia – tágan értelmezve – mindig kommunikációs terápia is egyben, melynek célja a kommunikációs képességek, az identitás és a létenergiák fejlesztése. A játék kiváló örömforrás is lehet a nevelői munkában. Megnyilvánulhat a szabad cselekvés, aktivitás, kreativitás, változatosság, kíváncsiság, így a munka mellett a legintenzívebb kapcsolatteremtő helyszínné válhat. Mivel mindez esetünkben tanyán valósul meg, számomra adottak a népi játékok, melynek legismertebbjei a csülközés, a kerekbak, a rómázás és a bigézés.
A szimbólumok: az egyházi év és idő
Egyházunkban létezik a szent idő, az egyházi esztendő, ami az üdvösségtörténeti események ünneplését jelenti. Ehhez az ünnepléshez az évszázadok folyamán számos népszokás, népi játék társult, amely tájanként is változik. Ebből a mérhetetlen nagy örökségből merítünk akkor, amikor szombati napjainkon az egyházi szimbólumokkal foglalkozunk. Megismertetjük az egyházi év körforgását, hogyan jut mindez kifejezésre egy hívő ember mindennapjaiban, hogyan jelenik meg a templomi liturgiában, és mindez milyen hatással van az egyén mindennapjaira.
A gyógyulás útjára lépőnek számos számunkra evidens problémával kell megküzdenie. Az eddigi élete talán nem is tagolódott reggelekre, ebédekre, estékre. A napszakok nem határozták meg tevékenységét. Egy terápiás közösségben a napszakok normális tagozódása kerül elsőként a helyére, és aztán nagyobb léptékkel is lehet haladnunk, gondolkodnunk.
Az egyházi év és a liturgia
Az esztendőt az ember mindig kultikus egésznek érezte, és kozmikus fordulatait máig számon tartja.
A keresztény egyházi évnek Jézus evangéliumi életéhez igazodó liturgikus rendje az ószövetségi kultuszból, az antik pogányság és az európai népek archaikus ünneplő hagyományaiból ötvöződött össze, egyben ráépült a csillagászati, illetve gazdasági évre. Innen az európai népek jeles napjainak szinte testvéri hasonlósága. A népi, illetőleg tradicionális életérzés szerint a világ és az ember teremtmény, a Teremtőtől függ, aki ura a természetnek és életének, és így kultusz illeti. Ez nemcsak az egyén esetleges, magányos imádságában, ájtatosságaiban, hanem főleg a közösség kötelező, liturgikus formáiban és gesztusaiban, az ünneplő szokás és hagyomány társadalmi örökségében jut kifejezésre.
