Paul Claudel emlékezete (1868–1955)
Isten kürtöse
Szerző: Rónay László
A huszadik század francia irodalmának egyik legnagyobb alakjaként tartják számon Paul Claudelt, aki valóban megküzdött a hitért, s megtérése után a transzcendens dráma és költészet vezéregyénisége lett. 1868-ban született egy francia falucskában. A Politikai Tudományok Főiskoláját végezte el, s élete tekintélyes részét diplomáciai szolgálatban töltötte.
Gondolkodásának nagy fordulata 1886-ban következett be. Addig a nagy francia történész, Renan hatott rá, de Rimbaud-t olvasva hirtelen rádöbbent arra, hogy a jelenségvilágot mélyebben rejlő összefüggések irányítják. Ez év karácsonyának délutánján a Notre Dame-ba ment, hogy meghallgassa a vesperást. „Akkor történt az az esemény, amely meghatározta életem sorát. Egyetlen pillanat alatt szívemen talált valami és hittem. Hittem olyan odaadó erővel, lényemnek olyan felindultságával, olyan hatalmas meggyőződéssel, a legkisebb kételynek sem engedő biztonsággal, hogy azóta mozgalmas életemnek semmilyen könyve, semmiféle okoskodása, semmiféle véletlene nem tudta megingatni hitemet, sőt még csak megérinteni sem tudta. Hirtelen belém nyilallt Isten Ártatlanságának, Örök Gyermekségének érzése és az Adeste gyöngéd éneke csak fokozta megindultságomat.”
Ez a sorsfordító élmény, pontosabban ennek leírása a modern francia irodalomszemlélet megkerülhetetlen pontja lett. Charles Du Bos, az egyik legbeleérzőbb francia kritikus nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy Claudel nem azért ír, hogy tessék, hanem mert evangelizálni akar az egyház szolgálatában. Ehhez azonban a szilárd hit biztonságára volt szüksége. Bárhová szólították is diplomáciai megbízatásai, mindenütt a Teremtő kezenyomát, az élet megszentelésének esélyét kereste és ábrázolta. Szinte az egész világot bejárta. Szolgált New Yorkban, Bostonban, Sanghajban, Tien Sanban, Pekingben, Prágában, Frankfurtban, Hamburgban, Rio de Janeiróban, Tokióban, Washingtonban és Brüsszelben. Közben egyre emelkedett a ranglétrán és fantasztikus munkabírással alkotott, levelezett, térített. Néha olyan elkötelezett szenvedéllyel, hogy egyik írótársa „rettenetes lelkipásztornak” nevezte. Térítői levelei irodalmi tevékenységének izgalmas és tanulságos részét képezik.
Kortársai és méltatói elsősorban drámáit becsülték, Aiszkhülosz volt a mintaképe, több művét le is fordította. Az eszmék küzdelmét igyekezett színpadra vinni, hatalmas erejű dikcióiban a hit, az Istenhez vezérlő belső meggyőződés fontos voltát mutatta meg. Ezek az alkotásai manapság ritkán láthatók, de egy-egy színrevitelük igazi ünnep.
A Selyemcipő (Semjén Gyula tolmácsolta magyarul) a leghatalmasabb vállalkozása, a barokk lelkiség négy napra terjedő összefoglalása, de belejátszik egy kínai legenda emléke is.
Költészete a világlírára tett hatást. A zsoltárok prozódiáját követő verseiben a megváltott, kegyelemtől átjárt élet teljességét jelenítette meg. Hosszú évszázadok óta ő volt az egyetlen lírikus, aki meg tudta mutatni a teremtett világ összhangját és vallásosságát. Rónay György ekképp jellemezte e költői törekvését: „Így lesz számára a Tér oltár, mely maga termi áldozati adományait, az Idő pedig maga az oltáron végbemenő liturgikus cselekmény, melyben az áldozati adományok – kozmosz, föld, természet, ember – fölajánlása és föláldozása végbemegy, mégpedig hármas értelemben, három síkon: világtörténelmin, krisztológiain és személyin”.
Újszerűségére már Kosztolányi Dezső is fölfigyelt, s a magyar irodalommal való kapcsolatának érdekessége, hogy ő tervezte megírni Mécs László francia nyelvű versválogatásának előszavát. Gyengélkedése miatt végül Paul Valéry bevezetésével jelent meg a kötet.
Számtalan költeménye szól a szentekről. Szent Fülöpről szólva arról írt, mennyire korlátozott a tudásunk, milyen reménytelenül fekete az ég. A szent azonban így fogalmazza meg a lényeget: „Mutasd meg nekünk az Atyát … s ez elég.” Így mutatta meg Claudel is: a fekete ég alól a végtelen felé kitárulkozva, versben és drámában imádkozva. Ötven éve halt meg, elindult, hogy örökre letemetkezzen „redőiben fehér ruhádnak”.
