„Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg bűneitek bocsánatára, hogy eljöjjön az Úr színétől a megenyhülés ideje, és elküldje az elsősorban nektek rendelt Megváltót, Jézust, akit az égnek kell befogadnia egészen a mindenség megújulása idejéig, ahogy az Isten réges-rég megmondta szent prófétái ajka által” – olvassuk az Apostolok Cselekedetében (3,19–21). A karácsonyi készülődésben különösen is fontos átelmélkednünk a Szentírás e szavait: a bennünk lezajló méltó és valódi Úrjövet ugyanis elképzelhetetlen a bűnöktől való megszabadulás, a feloldozás kegyelme nélkül. Fr. Fejes Antal OFM, a Belvárosi Ferences Templom igazgatója osztja meg gondolatait Olvasóinkkal a karácsonyi szentgyónásról.
Mi katolikusok nagy ajándékot kaptunk Istentől a bűnbocsánat szentsége által. Vétkes gondolataink, bűnös szavaink, rossz cselekedeteink és mulasztásaink gyógyszere a feloldozás. Nem kétséges, hogy a szentgyónás önmagában hatalmas érték, függetlenül attól, mikor történik meg. Ugyanakkor van értelme beszélnünk karácsonyi szentgyónásról is, hiszen tényleg fontos, hogy az ünnepekre ne csak „testben”, hanem lélekben is ráhangolódjunk. A mi ünnepeink, a keresztény ünnepek sosem csupán megemlékezések: azok „jelenvalóvá tételek”, „megjelenítések”. Karácsonykor sem pusztán visszaemlékezünk, hogy mi történt kétezer éve Betlehemben, hanem valóságosan jelenik meg számunkra az Úr Jézus, különösen a szentmisében. Azért fontos, hogy az ember lélekben is felkészüljön az ünnepre, mert csak így nyílik lehetősége arra, hogy valóságosan átélje és megtapasztalja annak lényegét. Isten Fiának a világra jövetelét akkor élhetjük át, ha lélekben újra nyitottakká válunk az isteni kegyelem befogadására.
Az anyaszentegyház ötparancsolatának egyike minden hívő fülében ott cseng: „Évente gyónjál és legalább a húsvéti időben áldozzál!” Nagyon furcsa mégis, ha valaki csak ehhez a minimumhoz ragaszkodik. Ez az előírás azoknak fontos, akik nem ismerték fel, hogy a hit és az élet nem két külön valóság a hitben élő ember mindennapjaiban. Nem hiszem, hogy a jövő azok számának növekedését hozná, akik csak a húsvéti szent időben gyónnának, ők ugyanis lassan, talán észrevétlenül lemorzsolódnak az egyházról ebben a kiélezett világban. Róluk sokszor kiderül, hogy magával a gyónással mint szentséggel sincsenek tisztában: ugyanis ez nem lehet nyűg, nem lehet kényszer, hanem csakis a mindennapi életet, a gondolkodást, a szívet-lelket, vagyis önmagában az embert meghatározó, istenkereső cselekedet, sőt, találkozás ővele. Azok, akik csak húsvétkor gyónnak és áldoznak, sajnos – ezt ki kell mondani – nem értették meg a kereszténység lényegét, még nem tudják, mit jelent valóban Jézushoz tartozni, nem látják át, milyen feladatokkal és kegyelmekkel jár ez az összetartozás.
Nálunk, a Belvárosi Ferences Templomban szerencsére karácsony előtt nagyon sok bűnbánó van. A döntő többség olyan, aki rendszeresen leteszi a terheit, de az ünnepek előtt különösen is fontosnak tartja, hogy engedje tisztára mosni a lelkét. A hozzánk betérők zöménél nagyon komoly, elmélyült gyónás történik. Rajtuk érezni, hogy bele mernek kapaszkodni az Isten megszabadító erejébe. Komoly veszély, hogy a hívő ember, miközben próbál helyesen élni, azt gondolja magáról, hogy önmagában erős, önmagában képes arra, hogy jó legyen. Az ember azonban esendő: ezt az elesettségünket visszük oda Jézus elé. Bartimeus is a maga gyengeségében szakadatlanul kiáltozza, hogy „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Nem szégyenkezik, hanem bátran mer Jézusért kiáltani. A gyóntatófülke homályában nekünk is szembe kell néznünk a hibáinkkal, és felül kell emelkednünk szégyenérzetünkön. Nem a gyónó, még csak nem is a pap a szentgyónás főszereplője, hanem maga az Isten. Ő az, aki nagyot tesz a megbocsátással, nem pedig a bűnös, aki megvallja vétkeit.
A bűnbánati felkészüléshez nagy segítség a mindennapos lelkiismeret-vizsgálat és az imádság. Időt és lelki figyelmet kell szánnunk a bűnök végiggondolására. Meg kell próbálnunk az Isten szemével látni önmagunkat. A törekvések, küzdelmek, sikerek számbavétele a hálaadást is megkívánja az embertől. A szentgyónást meghatározza az is, hogy milyen a gyónó istenképe. Ha olyan Istent hisz, akitől félni kell, akkor valószínűleg a szentgyónása is félelemmel telített lesz, ahelyett, hogy az a mérhetetlen bizalom és ráhagyatkozás jellemezné, mint a tékozló fiút. Az irgalmas Istent a miatyánkban Atyának merjük hívni. Így gondoljunk rá a bűneinktől való megtisztulás során is…
