Guarani indiánok: hűség önmagunkhoz

Szerző: Suhajda Lajos SVD

December és karácsony egybetartozik, hiszen: „Megjelent megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára” (Tit 1,11). Hogyan? „Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Lk 2,12). Isten gyermek lett, megszentelte a gyermekkort és rámutatott értékére. Felnőttként ezt megtette szavaival is: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát kicsi, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3–4). Nemcsak ő értékelte így a gyermekeket, hanem a mennyei Atya és a Szentlélek is: „Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben: »Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek«” (Lk 10,21). A gyermek Jézus saját példáján mutatta meg a gyermekség értékét, feladatát, jövőjét, a velük foglalkozók kötelességét. Ezt így foglalja össze az evangélista: „Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban s Isten és emberek előtti kedvességben” (Lk 2,52).
Most egy paraguayi guarani indián kislányról, Vilmáról írok.

Paraguay Dél-Amerika szívében fekszik. Lakóinak száma 5 millió. Ezek 95 százalékban meszticek (indián és spanyol ősök leszármazottai). Az őslakosok, a guarani indiánok ma már csak 90 ezren vannak. Jórészt elszigetelten élnek, de a többi lakos közé is elvegyülnek. Csodálatos, hogy milyen békésen és nyugodtan élnek. Mindent megfigyelnek, minden állati hangot meghallanak és megértenek. Van egy álmuk: a föld olyan legyen, ahol minden ember elfogadja a másikat másságában. Legyen mindenki hű önmagához, így lesz majd másokat is gazdagító érték.

Ezt az álmot így fogalmazta meg 1977-ben „indián papjuk és gyógyító emberük”, Nanderu Simeon Delgado: „A földön sok nép él. Mindegyik a maga módján. Mi, az ava guarani, úgy határoztunk, hogy egyszerűen és feltűnés nélkül élünk, az őserdővel összhangban. Arra vagyunk hivatottak, hogy az erdő törvényeit ismerjük. Bölcsességünk abban áll, hogy ismerjük a természet életciklusát, körforgását; megértjük, tiszteljük és becsüljük.”

Vilma guarani indián leányka. Így mesél önmagáról: „Pirapói vagyok. Ez egy kisváros Argentina határa mellett. A neve anyanyelvemen ficánkoló halat jelent. Ez a városka japán település. A telepesek 45 évvel ezelőtt jöttek, és földművesek. De élnek itt németek is, ők marhatenyésztéssel foglalkoznak. Mi mindkettővel egy kicsit, ezenfelül még halászattal is.

Négyen vagyunk testvérek. Én már iskolás vagyok: másodikos. Iskolánkat magunk építettük. Mindenki dolgozott rajta: a gyermekek, a fiatalok, a szülők. Csak az építőanyagot kellett megvenni.

Az iskolában a steyli missziós nővérek tanítanak. Az órák spanyolul vannak. Odahaza azonban – meg egymás között is – mindenki anyanyelvén beszél. Már elég sok japán szót is tudok. Délután 13-tól 17 óráig járok iskolába. Szeretek tanulni, iskolába járni. A tanítás megkezdése előtt az udvaron, a zászlónál sorakozunk. Míg két tanuló felhúzza a zászlót, mi a nemzeti himnuszt énekeljük. Van egyenruhánk is. Édesanyám varrja az egész iskola részére. Mielőtt bevonulnánk, az igazgató nővér szemlét tart: rendes-e a ruhánk, tiszta-e a cipőnk, megfésülködtünk-e? Mivel kevés könyvünk van, a tanító nővér sok feladatot ír a táblára, mi pedig lemásoljuk a füzetbe. A péntek sportnap.

Iskolánkban gyakran ünnepelünk. Az ünneplést mindig szentmisével kezdjük. Felajánláskor körmenetben visszük az ajándékokat az öt földrésznek megfelelően. Ázsiát a japánok, Európát a németek, Amerikát mi képviseljük. Afrikánál és Ausztráliánál kicsit csalunk. Népviseletben, táncolva megyünk.

A legnagyobb ünnep az, ha egy leány 15 éves lesz. Ilyenkor disznót vagy tehenet vágunk. Rengeteg a vendég: a rokonok, az ismerősök, a barátok, a tanulók az iskolából mind hivatalosak. Alig várom, hogy 15 éves legyek!”

Imádkozzunk, hogy minden nép megismerje isteni küldetését, és ahhoz hűséges is maradjon. Így gazdagítjuk egymást.

> Cikk nyomtatása > Küldje el e-mailben

2010. június
Tartalom >>>