Út a hithez
Az indiánok apostola
Szerző: Lányi Béla SVD
De most egy kicsit előreszaladtam életem történetében. Amikor ugyanis huszonévesen elkezdtem imádkozni, a templomba is eljártam. A pesti ferencesek templomában összetalálkoztam a szomszédommal. Megkérdezte, hogy véletlenül vagyok-e itt, vagy pedig őszintén keresem a hitet. Azt válaszoltam, hogy igen, szeretnék hinni Istenben! Akkor járjak hittanra a kisebbik fiával és annak menyasszonyával, hívott. Így kerültem a Szent Imre-templomba, ahol Brückner Ákos atya igen jó hittanárnak és lelkivezetőnek bizonyult. Életem végéig hálás leszek neki! Határtalan volt a hit iránti éhségem: Ákos atya hittanával párhuzamosan Kerényi Lajos atyához is jártam. 1992-ben végre elsőáldozó lettem a Szent Imre-templomban, majd Németországba kerültem egy szerzetesrendbe szakácsnak. Isten itt szólított meg. Beléptem ebbe a rendbe, mely egy másik nyugat-európai országba küldött noviciátusba. Ott azonban nyilvánvalóvá vált számukra és számomra is, hogy nem hozzájuk hívott az Isten…
Hazajöttem és beadtam jelentkezésemet némi kétellyel egyházmegyés papnak. Közben kértem Istent, hogy mutassa meg a helyes utat. Meg is érkezett a válasz, hogy lekéstem a határidőt, ezért már nem tudnak felvenni. Kerényi Lajos atya hittanján egyik társunk megkérdezte, hogy tényleg pap akarok-e lenni, majd félig tréfásan megjegyezte, hogy lehetnék verbita is. Fogalmam sem volt ekkor még arról, hogy kik a verbiták, de beadtam hozzájuk is a papírjaimat. És csodák csodája, megjött az igenlő válasz! 1997-ben apám is elhunyt. 1999-ben letettem első fogadalmaimat a verbitáknál, majd 2002-ben az örökfogadalmat. A diakónusszentelés után a zugligeti Szent Család Plébánián voltam gyakorlaton, majd 2003. március 19-i papszentelésem után itt töltöttem első papi hónapjaimat is.
2003. augusztusában ültem repülőre, hogy elfoglalhassam a római rendfőnökség által nekem szánt helyet Argentínában. Az első három hónap nyelvtanulással telt, majd 2004 elején a hatalmas ország déli részén töltöttem öt hónapot egy plébánián. Utána megismerkedtem Argentína nyugati részeivel is: Jujuy tartomány majdnem az Andok hatalmas hegyláncai alatt terül el. Itt három új missziós társammal, akik Indiából, Lengyelországból és Vietnamból érkeztek, inkulturációs tanfolyamon vettem részt. Megismerkedtünk az argentin kultúra elemeivel. Hétközben tanultunk, hétvégén pedig belevetettük magunkat a plébániai munkába. 2004. december elején azután kiküldtek „végleges helyemre”: az Argentína északi részén lévő Misiones Tartományba, Andresito falucskába és a környező missziós állomásokra.
Festői környezetben élek itt, a brazil határ mellett, mindössze ötven kilométerre a világ egyik csodájától, az Iguacú vízeséstől. Körös-körül őserdő! Káplán vagyok – plébánosom egy lengyel származású verbita atya, püspökünk pedig olasz jezsuita. Sokat kell utaznom, különösen hétvégén. Péntektől vasárnapig szinte zsinórban misézek a faluhoz tartozó telepek között vándorolva. Híveink kétharmada ezeken a telepeken lakik. Őket a faluból induló földutakon lehet elérni – de csak ha nem esős az idő, mert különben járhatatlanok az utak. Ilyenkor a hívek sem tudnak eljönni misére. Minden utam gyönyörű – néha megpillantom az erdei állatokat, olykor veszedelmes kígyókat, melyek sietve keresztezik utamat.
A hitélet nemcsak a miséből áll. A hívek sokszor meghívnak a házukba asadót enni vagy mate teát inni, amit egy kis pohárkából iszunk acél szívószállal, aminek a neve bombilla. Az asado nem más, mint parázson sült marhahús, ami az argentinok nemzeti eledele. Nincs olyan ház, melynek udvarán ne lenne tűzrakó hely és rostély erre a célra. És nincs olyan öt évesnél idősebb argentin, aki ne tudna kiváló asadót készíteni!
Ezek az emberek telepesek. Én azonban mindig is szerettem volna az őslakos guarani indiánokkal is foglalkozni. Megvalósult ez az álmom, mert januárban megjelent a plébánián egy guarani fiú, és népművészeti tárgyakat kínált eladásra. Kifaggattam, hogy merre lakik, majd elmentem meglátogatni őket. Össze is barátkoztunk. Volt, hogy húsz guaranit is átfuvaroztam a szomszédos Brazíliába mangót gyűjteni, ahol ezt a finom gyümölcsöt ingyen lehet szedni a fákról. Most már hetente látogatom őket egy asztalos fiúval. Ágyakat készítünk nekik. Ugyanis eddig piszkos rongyokon aludtak házaikban, melyeket az állam épített nekik, hogy letelepítse őket, hiszen korábban nomád vándorok voltak. Az állam havi 150 pesót (= 50 USA dollár) utal ki nekik, hogy megmaradhassanak a telepen. Ez igénytelen életmódjukat tekintve elegendő. A hiányt az erdőből pótolják vadászgatással vagy kézműves termékek készítésével és eladásával. Remekül érzem magam közöttük.
Sohasem bántam meg, hogy missziós lettem. Kövessetek Ti is! És szeretném megköszönni értem, illetve híveimért mondott imáitokat!”
