Huszonötödik Öregdiák Est Kecskeméten
A rendalapító gondolatai ma is érvényesek
Szerző: Sipiczki Sándor
– 1985-ben látogattam először a városba, az akkori generális atyát kísértem el, mint generálisi asszisztens – válaszolta Jesus Maria Lecea. – Természetesen felkerestük az itteni gimnáziumot is. Nagy örömünkre szolgált a látogatás, mert akkor még nem tudtuk, hogy miként működik egy kelet-európai ország piarista iskolája, és benyomásaink igen kedvezőek voltak.
– Sokan mondják, hogy a hagyományos rendek utánpótlásgondokkal küzdenek, és egyre inkább a lelki mozgalmak veszik át a szerepüket. Ön hogy látja ezt?
– Ismerem ezeket a gondolatokat, de nem osztom mindenben a felvetőik véleményét. A történelem során már nagyon sokszor születtek új lelkiségi mozgalmak. Egyesek megmaradtak, mások nem, és a szerzetesrendek közül is több megszűnt az évszázadok során, de aztán újjászülettek, és folytatták munkájukat.
– Mennyire tartja aktuálisnak Kalazanczi Szent József gondolatait?
– Rendalapító atyánk nagyon mélyen belelátott az emberi lelkekbe, és felismerte, hogy abban a korban mire volt igazán szükségük. Úgy gondolta, hogy egy sokkal igazságosabb és szebb társadalomnak a felépítéséhez szükséges, hogy a gyerekek, a fiatalok komoly nevelést kapjanak. Azért alapította az iskolát, hogy minden ifjúnak lehetősége legyen a tanuláshoz, a tudomány, az erkölcs, a vallás alapjainak elsajátításához. A mai kor gyermekekre vonatkozó dokumentumai megerősítik Kalazanczi Szent Józsefnek e gondolatát. Ezért szilárd meggyőződésem, hogy a piarista iskoláknak ma is van létjogosultságuk. Fontos feladatunk, hogy pontosan felmérjük a mai gyerekek, fiatalok igényeit, és megtaláljuk az utat arra, hogy kiegyensúlyozott, szép életre nevelhessük őket. Ilyen értelemben ma is érvényesek rendalapítónk tanításai.
– Mi az, ami leginkább hiányzik önnek, ha városunkra gondol? – fordultunk a rend főnökének asszisztenséhez.
– 1991-ben hívtak meg Rómába generálisi asszisztensnek, és Kecskemétre mindig úgy jövök, mintha hazajönnék – válaszolta Ruppert József. – Huszonkét évet töltöttem itt, és számomra a fiatalságot, illetve annak a munkának – az ifjúság nevelésének – a kezdetét jelenti ez a település, amire az életemet tettem. Most az itáliai és a közép-európai országokban élő piarista szerzetesek és a piarista iskolák segítése, koordinációja a feladatom. Ez nagyon sok örömet hoz, de valahol mindig él bennem a nosztalgia azok iránt az iskolai órák iránt, amelyeket soha nem tudok elfelejteni. Visszaadhatatlan az, amikor az ember bemegy egy terembe, ahol „be van zárva” negyven gyerekkel, és adott a lehetőség, hogy negyvenöt perc alatt valamire megtanítsa őket. Nemcsak a szaktárgyakra gondolok, hanem magára az életre. Mindig adni valami többletet, hogy amikor a gyerek döntési helyzetbe kerül, majd tudja a helyeset, a jót választani. Ez bizony nagyon hiányzik.
– Hogyan látja Rómából a magyar egyházi iskolák helyzetét?
– A rendszerváltás után robbanásszerűen megnőtt a piarista oktatási intézmények száma. Addig csak Budapesten és Kecskeméten volt gimnáziumunk. Azóta megnyitottunk egy sor általános és középiskolát, illetve diákotthont. Ez óriási kihívás a piaristák számára. Egy politikus mondta egyszer, hogy azt hitte, amikor az egyházak visszakérhetik államosított ingatlanaikat, akkor a piaristák majd pénzt kérnek vissza. Jól felszerelik meglévő két intézményüket, és azokban folytatják tovább az oktató-nevelő munkát. Nagy tisztelettel nézett ránk, amikor vállaltuk a kihívást, hogy tudjunk tovább szolgálni. Hiszen nem azért szereztük vissza a régi iskoláinkat, mert nekünk ez valamiféle birtoklást jelent, hanem azért, hogy tudjunk ott is szolgálni. Hisszük, hogy az a nevelés, amit adunk, valóban boldog élethez segíti a gyerekeket, és szeretnénk, ha minél több fiatalnak lehetne része ebben.
