„Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be.” (Mt 18,5)
A családfa
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– A családfát mindig sok ággal kell rajzolni! – motyogta Műtyő, a kis szürkeegér.
– Jaj de buta vagy, Mütyő! Csak annyit kell rajzolni, ahányan a családban vagyunk! – tudálékoskodott testvérkéje, Cufi.
– Igen, de az anyukánkat és apukánkat is mindenképpen rá kell rajzolnunk! – kotyogott bele a húgocskájuk, Micike is.
– Hát még szép! – mordultak rá testvérkéi.
Csak Bogyócska nem szólt semmit. Éjfekete bundáján csillogó gyémántként gurultak végig könnycseppjei. Vakond létére sokkal nagyobb termetű volt, mint öcsikéi és húgocskája, most mégis olyan kicsinek és védtelennek érezte magát. Eddig is tudta, hogy ő más, mint a testvérkéi, de most tüzes nyílként hasított bele lelkébe a felismerés: kicsit sem hasonlít rájuk. Talán nem is itt lenne a helye? Talán nem is ez az ő igazi családja? De akkor hol az ő mamája, és miért nincs vele? Fejét konokul leszegve egyenesen az öreg tölgy felé indult, ahelyett, hogy testvérkéivel együtt hazament volna. Leült a fa tövébe, ott szomorkodott és töprengett tovább. Már jócskán hosszúra nyúltak az árnyak, mire egérmama rátalált.
– Szóval itt bujkálsz, Bogyócska? Miért nem jöttél haza a többiekkel? – kérdezte, majd átölelte. – Hiszen te sírtál! Mi a baj kicsikém? – simogatta meg a buksi fejecskét.
– Én nem vagyok egér, ugye? Akkor ki az én mamám? És miért hagyott el? – zokogta Bogyócska.
– Ó, kedvesem! Már régóta szerettem volna erről beszélni veled, de még olyan kicsike voltál, és féltem, hogy nem érted meg. Tényleg nem én szültelek téged, de úgy szeretlek, mintha sajátom lennél. Tudod, egy hideg őszi reggelen történt, hogy amikor elindultam elemózsiát keresni, az egyik bokorból halk nyöszörgést hallottam. Te feküdtél ott, szinte már teljesen kihűlve. Gyorsan bebugyoláltalak és átöleltelek. Akkora voltál csak, mint egy nagyobbacska bogyó, ezért is neveztünk el Bogyócskának. Egész nap az anyukádat kerestük, de sehol nem találtuk. Egérpapával magunkhoz vettünk, és azóta is úgy szeretünk, mintha csak a saját kisegerünk volnál! Igaz, hogy csak örökbe fogadtunk, de hozzánk tartozol, a családunk része vagy! De tudom, mit érzel, mert engem sem az igazi anyukám nevelt fel. Mancs, a vadmacska nem sokkal a születésem után végzett vele. A nagyikád vett magához, és igazán szívből szeretett, amiért mindig hálás leszek neki. Tudod mit? – simította végig a könnytől ragacsos bundácskát. – Ideje, hogy hazamenjünk, mert a többiek már nagyon aggódhatnak értünk.
Ebben a pillanatban gyilkos szempár villant fel a félhomályban, elzárva a menekülés útját.
– Jaj nekünk! Ez Mancs! – suttogta rémülten egérmama. – Most mitévők legyünk? Te maradj mindig mögöttem, kicsikém, nem engedem, hogy bajod essen! – lépett előre egérmama. Bogyócska szíve megtelt örömmel és hálával, és egyszeriben mentő ötlete támadt. Hegyes karmaival kaparni kezdte a földet, és csinos kis alagutat ásott, egészen hazáig, így mindketten sértetlenül hazajutottak.
– Jaj de jó, hogy végre itt vagytok! – ugrálta körül őket Műtyő, Cufi és Micike.
– Bogyócskának köszönhetjük, hogy életben maradtunk – mosolygott egérmama. – Látod, jó is van abban, hogy te más vagy, mint a többiek, hogy te egy kisvakond vagy! – fordult Bogyócskához.
– Éljen Bogyócska, a kisvakond! Éljen a mi legjobb vakondtestvérkénk! – rikkantotta el magát Micike. Egérpapa büszkén bólogatott, Mütyő és Cufi pedig tapsolt örömében.
Bogyócska szégyenlősen lehajtotta fejét, és szívében úgy érezte, most találta meg az igazi családját, és ez a legnagyobb ajándék, amit csak egy kisvakond életében kaphat.
