60 éve került vissza Budapestre a Szent Jobb
A Szent Jobb diadalútja
Szerző: Kovács Gergely
A Gondviselés azonban mást akart. Az utolsó pillanatban visszajuttatta nekünk szent királyunk áldó Jobbját salzburgi rejtekhelyéről, és lehetővé tette azt, amire senki sem számított: az idei körmenetből sem hiányzott Szent István áldó keze. Igaz, most nem a budavári Nagyboldogasszony-templom kapuján kopogtatott, hanem a pesti romos utcákat járta, de olyan lelkesedés, olyan együttérzés, olyan magyar egybeforrás talán még soha nem kísérte a Szent Jobbot, mely egykor szent koronát ajánlott fel a Nagyasszonynak, mint az idei felejthetetlen ünnepen” – írta pásztorlevelében Mindszenty József hatvan éve, 1945 szeptemberében, még mint veszprémi püspök.
A menekülési láz felemlítésével arra utalt, hogy a Magyarország felett törvénytelen hatalmat gyakorló nyilas kormány a koronaékszerek mellett a Szent Jobbot is nyugatra vitette, de amíg a Szent Korona és a többi koronázási ékszer szállításához alkalmas láda állt rendelkezésre, addig Szent István kézfejereklyéjét egy hevenyészett, falécekből összeeszkábált ládikóban tudta csak elhelyezni a koronaőrség.
A magyar nemzeti ereklyék Ausztriában az amerikai hadsereg fogságába kerültek, de a Szent Jobbot a salzburgi érsek gondjaira bízták. Ennek híre lassacskán eljutott Budapestre Witz Béla érseki helynökhöz, az ereklye őréhez, aki augusztus 10-én levélben fordult a hazai amerikai katonai misszió vezetőségéhez, amelyben közreműködésüket kérte Szent István Jobbjának mielőbbi hazakerüléséhez.
Ahogyan Mindszenty József fogalmazott, a levél megírását valóban gondviselésszerű események követték. A katonai misszió osztályvezetőjét Kovách Györgynek hívták, aki még 1921-ben került Amerikába. Önkéntesként az itáliai Bariban szolgált. Háromszor utazott fel a hadsereg római főhadiszállására, hogy áthelyezését kérje Magyarországra, de hiába. Végül bejelentkezett William Key altábornagyhoz, és neki szegezte a kérdést: „Van önnek olyan tisztje, aki beszél magyarul?” A tábornok nem sokáig gondolkodott a válaszon, Kovách alezredesnek biztos helye lett a Debrecenbe utazó különítményben. A misszió tagjait angolul fogadó Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök nem akart hinni a fülének, amikor az alezredes magyarul köszöntötte: „Kovách György a nevem, és itt születtem Debrecenben.”
„A magyar katolikus világ lelki erejének, bizalmának és hitének növelésére a dicsőséges Szent Jobb hazakerülése nagy hatással lesz…” – írta Witz Béla, és a segítségkérése lelkes fogadtatásra talált. Az alezredes, miután beszerezte a szükséges egyházi, állami és katonai engedélyeket, három tiszt társával azzal a szándékkal indult útnak Salzburg felé, hogy augusztus 20-ra, az akkor még ereklye nélkül tervezett hitvalló körmenetre hazaszállítja Szent István Jobbját. Salzburgban azonban hiába keresték az érseket, aki nyári pihenőjét töltötte az Alpok hegyei között 240 kilométerre fekvő Luggauban, és a kincstár kulcsait is magával vitte. Augusztus 17-én este hat órakor a tiszti különítmény az érsek után indult, hiszen ekkor már a birtokukban volt XII. Piusz pápa jóváhagyása is, amelyet előző nap küldtek el Rómából, éppen aznap, amikor az „angyali pásztornak” nevezett pápa Mindszenty József esztergomi érsek-prímási kinevező bulláját is ellátta kézjegyével.
A pápai engedélyre azért volt szükség, mert kiemelkedően fontos és jelentős ereklyék elidegenítésére vagy elszállítására csak a Szentszék beleegyezésével kerülhet sor. Az amerikai tisztek tehát pápai telegráffal a kezükben érkeztek meg Salzburg érsekéhez, aki át is adta nekik kincstára kulcsait. Az Alpokban sűrű köd, hóvihar és még egy defekt is akadályozta útjukat, így csak 18-án délután értek oda, késő este pedig vissza Salzburgba. Tíz órakor ünnepélyesen átvették az ereklyét, és bár mindnyájan halálos fáradtságot éreztek, tudták, hogy ha még idejében a magyar fővárosba akarnak jutni, akkor nincs idejük a pihenésre. Éjfélkor tehát elindultak Magyarország felé.
Augusztus 19-én este hét órakor érkeztek meg a budai őrizetet hagyományosan ellátó angolkisasszonyok pesti rendházába. „Kölcsönös üdvözlés után Witz Béla felbontotta a Szent Jobbot tartalmazó ládikát, és benne a Szent Jobbot teljes épségben találta. Eközben összegyülekezett a zárda minden tagja, és amikor meglátták a Szent Jobbot, a meghatottságtól valamennyien térdre omlottak. Rövid, de annál inkább szívből fakadó tiszteletadás után a Szent Jobbot Witz Béla átvitte a jelenlévők kísérete és éneke közben a zárda házi kápolnájába, majd meleg, szívből fakadó szavakkal adott hálát Istennek, hogy drága ereklyénket újra visszaadta megpróbáltatott hazánknak” – olvasható abban az igazoló iratban, amelyet a hazahozatalról készített a Szent Jobb őre. A hivatalos és ünnepélyes átvételre másnap délben került sor ugyanitt. Ez alkalommal megállapítást nyert, hogy „az ereklyetartó pecsétje és a szent ereklye sértetlen”. Ez a sértetlenség azonban csak látszólagos volt. A világháborús hányattatás során ugyanis az ereklyetartó kristályhenger alig észrevehetően szétcsúszott, és az apró hézagon át beszűrődő párás levegő kikezdte a kézfejereklye bőrfelületének egyes részeit. Hála Istennek, a folyamat nem volt visszafordíthatatlan, meg is történtek a szükséges beavatkozások.
1945-ben az évszázados őrzési hely, a budavári királyi palota a főváros nagy részéhez hasonlóan romokban hevert. Ami megmaradt belőle, azt később ideológiai okokból a kiépülő kommunista önkényuralom pusztította el. A Szent Jobb kápolnájának, amely a palota Mátyás kút mögötti részén helyezkedett el hajdanán, ugyanezt a sorsot szánták, de 1957-ben Pintér Sándor balatonalmádi plébános engedélyt szerzett, hogy egy darabban elszállíttathassa a kápolna huszonnégy mázsás kupoláját, az oltárépítményt és a nagy értékű, Lotz Károly féle belső mozaikdíszeket. 2001-ben itt helyezték el a Szent Jobb díszes ereklyetartóba foglalt, parányi, lehullott bőrdarabkáját.
1945. augusztus 20-án – hosszú időre az utolsó hivatalos Szent István ünnepen – a rádió délelőtt szentmisét közvetített. Ezen jelentették be a Szent Jobb hazatérésének örömhírét. Budapesten futótűzként terjedt a jó hír. „A Szent Jobb diadalútja délután négy órakor indult a ferencesek belvárosi templomából. A körmenetet Grősz József kalocsai érsek vezette a bazilika elé. Két és fél óra alatt százezres tömeg vonult fel. Midőn megjelent a téren a Szent Jobb, hatalmas tapsorkán zúgott fel. Badalik Bertalan domonkosrendi tartományfőnök mondott beszédet. A mindenszentek litániája után Grősz érsek szentségi áldást adott, majd a kongresszusi és a magyar himnusz hangjai után szétoszlott a tömeg.”
A veszprémi ünnepi eseményekre az akkor már hivatalosan kinevezett, új esztergomi érsek-prímás, Mindszenty József így emlékezett vissza: „Íme, kilenc évszázad múltán ugyanahhoz a Boldogasszonyhoz folyamodunk esengő lélekkel, akihez Szent István is bizalommal fordult. Bár szegények lettünk, szegénységünkben mégis legdrágább nemzeti értékünket: a magyar családokat ajánlottuk fel augusztus 20-án a Nagyasszony Szeplőtelen Szívének.”
Ötven évvel ezelőtt, 1945. augusztus 20-án még senki, maga az érintett főpásztor sem tudta, hogy milyen feladat elé állította őt a gondviselés. Még csak Isten látta maga előtt a Szent Jobbnál magányosan imádkozó és a Hősök terére félmillió hívő emberrel érkező hitvalló magyar főpapot.
Amikor Kovách György alezredesnek 1947-ben el kellett hagynia Magyarországot, a legbecsesebb emlékei között magával vitt egy dedikált fényképet: „A Szent Jobb hazamentőjének, Kovách alezredes úrnak Mindszenty József hercegprímás”.
