60 éve került vissza Budapestre a Szent Jobb
A Szent Jobb diadalútja
Szerző: Kovács Gergely
A Gondviselés azonban mást akart. Az utolsó pillanatban visszajuttatta nekünk szent királyunk áldó Jobbját salzburgi rejtekhelyéről, és lehetővé tette azt, amire senki sem számított: az idei körmenetből sem hiányzott Szent István áldó keze. Igaz, most nem a budavári Nagyboldogasszony-templom kapuján kopogtatott, hanem a pesti romos utcákat járta, de olyan lelkesedés, olyan együttérzés, olyan magyar egybeforrás talán még soha nem kísérte a Szent Jobbot, mely egykor szent koronát ajánlott fel a Nagyasszonynak, mint az idei felejthetetlen ünnepen” – írta pásztorlevelében Mindszenty József hatvan éve, 1945 szeptemberében, még mint veszprémi püspök.
A menekülési láz felemlítésével arra utalt, hogy a Magyarország felett törvénytelen hatalmat gyakorló nyilas kormány a koronaékszerek mellett a Szent Jobbot is nyugatra vitette, de amíg a Szent Korona és a többi koronázási ékszer szállításához alkalmas láda állt rendelkezésre, addig Szent István kézfejereklyéjét egy hevenyészett, falécekből összeeszkábált ládikóban tudta csak elhelyezni a koronaőrség.
A magyar nemzeti ereklyék Ausztriában az amerikai hadsereg fogságába kerültek, de a Szent Jobbot a salzburgi érsek gondjaira bízták. Ennek híre lassacskán eljutott Budapestre Witz Béla érseki helynökhöz, az ereklye őréhez, aki augusztus 10-én levélben fordult a hazai amerikai katonai misszió vezetőségéhez, amelyben közreműködésüket kérte Szent István Jobbjának mielőbbi hazakerüléséhez.
Ahogyan Mindszenty József fogalmazott, a levél megírását valóban gondviselésszerű események követték. A katonai misszió osztályvezetőjét Kovách Györgynek hívták, aki még 1921-ben került Amerikába. Önkéntesként az itáliai Bariban szolgált. Háromszor utazott fel a hadsereg római főhadiszállására, hogy áthelyezését kérje Magyarországra, de hiába. Végül bejelentkezett William Key altábornagyhoz, és neki szegezte a kérdést: „Van önnek olyan tisztje, aki beszél magyarul?” A tábornok nem sokáig gondolkodott a válaszon, Kovách alezredesnek biztos helye lett a Debrecenbe utazó különítményben. A misszió tagjait angolul fogadó Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök nem akart hinni a fülének, amikor az alezredes magyarul köszöntötte: „Kovách György a nevem, és itt születtem Debrecenben.”
„A magyar katolikus világ lelki erejének, bizalmának és hitének növelésére a dicsőséges Szent Jobb hazakerülése nagy hatással lesz…” – írta Witz Béla, és a segítségkérése lelkes fogadtatásra talált. Az alezredes, miután beszerezte a szükséges egyházi, állami és katonai engedélyeket, három tiszt társával azzal a szándékkal indult útnak Salzburg felé, hogy augusztus 20-ra, az akkor még ereklye nélkül tervezett hitvalló körmenetre hazaszállítja Szent István Jobbját. Salzburgban azonban hiába keresték az érseket, aki nyári pihenőjét töltötte az Alpok hegyei között 240 kilométerre fekvő Luggauban, és a kincstár kulcsait is magával vitte. Augusztus 17-én este hat órakor a tiszti különítmény az érsek után indult, hiszen ekkor már a birtokukban volt XII. Piusz pápa jóváhagyása is, amelyet előző nap küldtek el Rómából, éppen aznap, amikor az „angyali pásztornak” nevezett pápa Mindszenty József esztergomi érsek-prímási kinevező bulláját is ellátta kézjegyével.
A pápai engedélyre azért volt szükség, mert kiemelkedően fontos és jelentős ereklyék elidegenítésére vagy elszállítására csak a Szentszék beleegyezésével kerülhet sor. Az amerikai tisztek tehát pápai telegráffal a kezükben érkeztek meg Salzburg érsekéhez, aki át is adta nekik kincstára kulcsait. Az Alpokban sűrű köd, hóvihar és még egy defekt is akadályozta útjukat, így csak 18-án délután értek oda, késő este pedig vissza Salzburgba. Tíz órakor ünnepélyesen átvették az ereklyét, és bár mindnyájan halálos fáradtságot éreztek, tudták, hogy ha még idejében a magyar fővárosba akarnak jutni, akkor nincs idejük a pihenésre. Éjfélkor tehát elindultak Magyarország felé.
