Negyvenöt éve halt meg Harsányi Lajos
„…a Te nagy, egész világodat lestem”
Szerző: Kácser Anikó
Van két költőnk, akiket az irodalomtörténet úgy tart számon, mint a magyar katolikus líra megújítóit. Egyiküket, Sík Sándort életművéhez méltón megőrizte az utókor. Másikukat, Harsányi Lajost (1883–1959) inkább elfelejtette. Pedig a negyvenöt évvel ezelőtt elhunyt pap költő, író – ha hűek akarunk maradni az irodalomtörténethez – előbb és ugyanolyan tehetséggel kezdett hozzá a hazai katolikus líra megújításához, mint Sík Sándor.
Egy falusi kántortanító unokaöccseként és a bábolnai gazdaság irodatisztjének fiaként leginkább a kétkezi munkát végző emberek, az egyszerű dunántúli katolikusok életét ismerte. Még akkor is, amikor szülőhelyét, Nagyigmándot elhagyva a győri bencésekhez került gimnáziumba. A változást az 1899-es év hozta, mikor a középiskola ötödik osztályába már a budapesti Tavaszmező utcai állami gimnáziumban iratkozott be. Kamaszként belecsöppent az akkor már érezhetően nagy változás előtt álló fővárosi szellemi életbe. Ignotus már A Hét munkatársa, Schöpflin Aladár a Vasárnapi Újság segédszerkesztője.
A következő két évben Harsányi Lajos Esztergomban folytatta a gimnáziumot, ahol gyóntatója és lelki vezetője Prohászka Ottokár volt. Mikor Győrben érettségizett, már tudta, hogy papi szolgálatba lép; ugyanott szentelték pappá négy évvel később, 1907 júniusában. S miközben egyházi pályája lassan felfelé ívelt – falusi káplán, Esterházy Miklós herceg családi káplánja és házitanító, Győrben belvárosi káplán, győri káptalandombi lelkész és székesegyházi hitszónok, rábapatonai plébános, tiszteletbeli kanonok, győri javadalmas kanonok, komáromi főesperes –, költőként, íróként is egyre elismertebbé vált. Pappá szentelésének évében jelent meg első verseskötete, az Új vizeken, mely tudatos válasz volt Ady Endre Új versek című korszaknyitó kötetében megjelenő költészetére.
Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze:Repülj hajóm,
én nem leszek a szürkék hegedőse.” – írta Ady Endre Új vizeken járok című versében. Harsányi Lajos is hasonló elhivatottsággal lépett a költői pályára, de ő pontosan tudta, hogy őt a Szentlélek hajtja.
Verselése a nyugatosokkal rokon, későbbi köteteiben sokszor direkt felidézi Ady Endre, Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső egy-egy versét:
„Azon az estén
A hold hideg ezüstöt sírt a nádra.
Azon az estén
Te nem gondoltál a halálra.
Azon az estén
Dermedten álltak a platánok.
Azon az estén
A parkban táncoltak az ősz-leányok.”
(Vigasztalás egy kisgyermeknek)
Sorban jelentek meg kötetei: 1909: Az Élet muzsikája, (Sík Sándor első kötetét csak egy évvel később, 1910-ben adták ki) 1911: A Napkirály rokona, 1913: Hagia Sophia, 1917: Toronyzene. Ezekkel vitathatatlanul megteremtette a modern magyar lírával egyenrangú új katolikus költészetet. S tette mindezt úgy, hogy alig szólt magáról a vallásról – kivétel természetesen a Hagia Sophia –, helyette inkább a színházi páholyokról, a Fertő-tó romantikus nádasairól, az Esterházy családnál megtapasztalt pompáról vagy a város hangjairól írt:
„Harangzúgáskor zúg a lelkem,
Benn nagy, ősrégi, szent himnusz árad,
De értem azt is, ha a városszélen
Vadul felbúgnak a gyárak…”
(Holdvilág és villanyfény)
Harsányi Lajos révén a katolikus költészet fogalma az eddiginél jóval tágabb értelmet nyert – méltatja őt Kunszery Gyula egy tanulmányában. – Megmutatta, „…a katolikus költőnek témája lehet az evilági teljes élet is, a fontos az, hogy mindent a katolikus vallás világnézetével szemléljen, az evangéliumnak ne a holt betűje, hanem eleven szelleme hassa át a költészetét. A költészet katolikuma tehát nem témabeli, hanem világnézeti kérdés.”
Az I. világháború után, 1920-ban Harsányi Lajos Rábapatonára került plébánosnak. Az akkor már ismert városi költő ezt csapásként, száműzetésként élte meg, hat évig el is hallgatott. Végül felismerte a falusi élet nyugalmának, csöndjének értékeit, és így vallott akkori érzéseiről:
„Az életem még nyárszakában pompáz,
a kertemben díszborsók illatoznak,
az élet szép, a föld nem siralomház.”
(De profundis)
Az akkor írt „egyszerű, kis versek” – ahogy ő nevezte – letisztult stílusa az új költő-példaképek, Berzsenyi Dániel és az ókori klasszikusok hangját idézik.
A harmincas évekről viszont már ezt írta önéletrajzában: „…ebben az időben már nagyon felhős volt az ég Európa fölött. A láthatáron felbukkant Hitler démoni alakja. Úgy éreztem, közeledik az új összecsapás apokaliptikus lovasa.” Az ember iránt érzett aggodalma és a szeretetből fakadó békevágy arra késztette, hogy közéleti íróvá legyen és felemelje szavát a társadalmi igazságtalanságok ellen. Akkori versei és főleg cikkei megütközést keltettek, sőt egy hét jelképes börtönbüntetést is kiszabott miattuk a bíróság Harsányi Lajosra.
1942-ben jelent meg életében utoljára kötete. Költő voltát természetesen továbbra sem adta fel, írt, néha rezignált, néha pedig lázadó verseket, melyek közül az Új Ember és a Vigilia tett közzé néhányat, de zömében az íróasztal fiókja őrizte meg őket. A beteg pap költő utolsó csendes éveiben végül felkészült, hogy Teremtőjével találkozzon. Tíz évvel a halála után kiadott Toronyzene című válogatáskötetben jelentek meg azok a mély istenkapcsolatról tanúskodó versei, melyekben a földi élettől búcsúzik:
„A vak földön is volt néhány
világos estem,
de mindig a Te nagy, egész
világodat lestem.”
(Már készülődöm)
Ősz
Az arcod lassan elfakul
S nem emlékszem szemedre már
A nagy szerelem haldokol
S nincs gyűlölet: se tél se nyár
Mint harcos, aki leszerel
És ellövi végső nyilát
Úgy nézek már utánad én
És ködbe borul a világ
A nap lassan leáldozik
Fakó lesz minden szent dolog
S emléked is majd mint a füst
Maholnap ellobog.
Tél
A tél ezüst csizmában táncol,
Porzik a hó a lábai alatt.
Bújik előle ember, állat,
Amerre elhalad.
A kis szobában jó meleg van.
A rádióban Bihari-kesergő.
A hegytetőkön, mint üveg, ropog
A zúzmarától villogó nagyerdő.
A föld a langyos hó alatt piheg,
Álmában nyári pintyekkel beszél.
A nap kis bóbitáját, mint a pelyhet,
A láthatárról elsöpri a szél.
Az ember és a költő
(Az orvosbarát emlékei)
Sétára indulásunk szertartása mindig ugyanaz maradt: szelíd, de markáns unszolás az én részemről, évődő és egyre gyengülő tiltakozás a költőtől:
– Állni sem tudok, nemhogy menni! Minden orvos brutális pogány!
Azután elindultunk, és a séta végén:
– Bármilyen szomorú e confessio, meg kell vallanom, neked volt igazad. A séta jól esett!
Sem őt, sem partnerét nem zavarta, ha másnap e játékos színházi jelenet megismétlődött. Benne, az igen magas szervezettségű homo sapiensben – szerencsére – jó adag homo ludens is volt.
A kör, a tér, amit bejártunk, valójában nem volt nagy. Közben azonban a versek igézete, a szellem szárnyalása, az álmok álmodása szinte végtelen, soha nem volt és meg nem ismételhető, de egy életre is elegendő.
Valahányszor Győrbe utazom, szüleim sírja után elmegyek a székesegyházba is, s ha nyitva van, le a kriptába. Amit annyira szeretett, egy szál vörös rózsát teszek kis táblája alá, melyen ez áll: Harsányi Lajos, a költő.
Szobor Albert
