Halottak napján
Temetői képek
Szerző: Kalacsi János
1. kép: kéz imakönyvvel
Emlékszem a régi öregekre: megbékélt, derűs arccal igyekeztek a vasárnapi szentmisére. Fekete „ünneplő” ruhájukban, kezükben a gyakori használattól patinássá kopott imakönyvükkel úgy vonultak végig az utcákon, mintha ez lenne az egyetlen fontos dolog a világon. Szívük mélyén tudták, hogy az is.
Mielőtt elindultak, mélyen egymás szemébe néztek, kezet nyújtottak egymásnak, és így szóltak: „Bocsáss meg, ha vétettem!” És a másik, akit talán valóban mélyen megbántott a hétközben elhangzott szó, megszorította a feléje nyújtott kezet. „Bocsásson meg a jó Isten!” – rebegte, és megölelte, megcsókolta megbántóját. Elszállt a harag, s még a nap is kisütött. Nem emlékszem rá, hogy vasárnap zord idő lett volna. A vasárnap az Úr napja. Olyankor megszűnt a munka, a hétköznapi robot, megszűntek a gondok, csak a megbékélt szív maradt, csak Isten maradt, csak a vasárnap maradt.
A templomi csendben letérdelve, munkától megvastagodott ujjbegyeikkel fellapozták az imakönyvet, és csendes imába merülve az Úr elé tárták mindazokat, akiket a szívükben hordoztak: élőket és holtakat egyaránt. Mindenki számára jutott idejük egy fohászra, egy gondolatra. S úgy érezték, ismét együtt vannak szeretteikkel. Jó volt együtt lenni az oltár előtt, erőt meríteni a megbocsátás öröméből, érezni a láthatatlan kapun túlra távozottak eleven, szeretetteljes közelségét.
Szentmise után ugyanazzal a ráérős, vasárnapi járással, amellyel a templomba mentek, kiballagtak a temetőbe. Meg-megálltak egy-egy sírhantnál, kezük tétován matatva igazgatta meg a virágokat, amelyeket a szél összekócolt, s szemük a távolba révedt.
És ki tudja, talán sohasem merült fel bennük a gondolat, de az is lehet, hogy mindvégig tudatában voltak annak: az egész élet egyetlen, szüntelen vonulás a bölcsőtől a sírhant felé, s azon is túl, a földi szemmel láthatatlan világba, Isten szeretetének országába. Állandó vonulás, mint a vasárnapi, ünnepélyes menet. S ehhez szükség van reményre, szükség van hozzá Istenre, és bizonyos ritmusra, a hétről hétre megújuló és mindent megújító vasárnapokra. Talán nem gondoltak rá, csak kapaszkodtak, görcsösen, munkától feketére cserzett, tompa ujjakkal az elnyűtt imakönyvbe és a vasárnapokba.
2. kép: sír tulipánnal
Kihalófélben levő falu temetője. A betonkripták között egy földhantás, korhadt fakereszttel. Az eső áztatta, napbarnított fakereszten alig lehet már kitapogatni a betűket. Csak két betű hirdeti az elhunyt kilétét: FK. Ennyi. Sem évszám, sem gyászoló család. Az anyag nyers valósága: FK. Csak FK.
A sírhantáson is csupán egyetlen bokor vadon nőtt virág. Éppen kibontotta szirmait: egy hatalmas, égővörös tulipán.
FK, míg éltél, jóságot és szeretetet hordoztál szívedben. Akartál, küzdöttél, szerettél és szenvedtél. Tested most az enyészeté, de sírodon virít a tulipán.