Falevelek
Szerző: Herdics György
Felhős, borongós ég, rövid nappalok, hulló falevelek, eső és köd… November. Sokan nem szeretik ezt a hónapot. Tán, mert az elmúlást juttatja eszünkbe, a nem óhajtott jövőt. Hisz így vagy úgy, de az ember élni akar. Akik elveszítettek valakit: szülőt, gyermeket, testvért, barátot – ilyenkor, novemberben még nyomasztóbban érzik át a hiány keserű valóságát. Mikor megállunk szeretteink sírjánál, s megsiratjuk saját gyarlóságainkat, hogy nem tudtunk mindig „emberek” lenni velük szemben, a lehulló faleveleket söprögetve olykor-olykor talán szívünkbe-agyunkba nyilall a kikerülhetetlen jövő gondolata: egyszer nekünk is itt lesz a helyünk.
November közeledtével én is elgondolkodom: szeretem-e ezt a hónapot? Általában nem kell sokat gondolkodnunk rajta, hogy valakit vagy valamit szeretünk-e. Igen vagy nem, ily egyszerű a válasz számomra is. De a novemberi hónappal valahogy más a helyzet. Nem kedvelem, hogy hamar sötét van. Zavar a köd, meg hogy állandóan esik az eső. Csak hát ebben a hónapban születtem. És ebben a hónapban, mindenszentek napján szenteltek pappá. Így hát – ekképpen szoktam vigasztalódni – szeretnem kell. Volt plébánosom, egy tiszteletreméltó pap viccesen jegyezte meg első szentmisém napján, a szakadó esőben: „Látod, amilyen a primiciád, olyan lesz a papi életed is.” Én mégis remélem, hogy volt plébánosomnak azért nem volt teljesen igaza…
Elnézést e fentebb leírt néhány személyes sorért, amellyel leginkább azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a ködös novemberben, e szomorkás hónapban is ki-ki megtalálhatja a maga gyönyörűségét. Mert hát színesek azok a lehulló falevelek, és Adytól tudjuk, hogy Párizsban anno tréfásak is voltak. Meg aztán közhely ugyan, mégis nagy igazság: a lehulló falevelekre is szükség van. Hiszen az elmúlás új élet csíráját hordozza magában.
Színesek a levelek, miként az élet is. Szemünk sokszor már nem is érzékeli az élet színességét, megfeledkezünk arról, hogy a szürke napok is hozhatnak az életbe tréfát, mókát… Oly természetesnek veszünk rokonaink, barátaink részéről a szeretet megnyilvánulását, oly természetesnek tűnik, hogy bizonyos anyagi javakkal bírunk. S oly „természetellenesnek”, ha nem minden sikerül. Gyakorta máskor is „őszi hangulatban” vagyunk. Ahogy Juhász Gyula írja: „Itt lesz az ősz, itt lesz újra, /Bár látnám, mert idáig / Csupa őszi hangulat volt / Júliusban, augusztusban.”
Petőfi sem tudta igazán, miért is szereti az őszt. Éppen novemberben írta, mégpedig 1848-ban Erdődön a már gyerekkorunktól ismert versét, melyben szépnek tartja ezt az évszakot: „Tudja Isten, hogy mi okból / Szeretem? De szeretem.”
És ím, még valami, ami a keresztény embernek fontos: november a szentek hava is. A mindenszenteké, a magyar szenteké és boldogoké, Szent Mártoné, Szent Erzsébeté és számtalan szenté. Azoké, akik tudták, hogy a „hulló falevelek hava” színes és tréfás is lehet. Mert az élet ilyen: színes, kedves, ugyanakkor komoly, de semmiképp sem komor.
