A Teleki Pál Baráti Kör moldvai tanító útjairól
Egy pad a fa alatt: az első tanterem
Szerző: , Körössy László
A baráti kör első tagjai, buzgó egyetemisták annak idején néprajzi gyűjtésre indultak Moldvába, ahol hamar össze is barátkoztak a helyi fiatalokkal. Később a csángó gyerekeket kezdték magyar nyelvre tanítani meséléssel, énekekkel, közös játékkal. Az első évek utcai „oktatással” teltek: egy-egy terebélyesebb fa árnyékába állított pad, vagy a tágas rét volt a „tanterem”.
Moldvában, a Kárpátokon túl, a Szeret folyó két oldalán jelenleg mintegy nyolcvan faluban élnek csángó magyarok, román nyelvi környezetben. Sokan állítják, s beszélik az ottaniak is, hogy már a honfoglalás előtt letelepedtek magyarok a Szeret partján, az pedig bizonyított, hogy a 13. századtól élnek magyarok Moldvában. A történelem során számos alkalommal menekültek ide székelyek. Az utolsó nagy székely kitelepülés a 18. században történt Mária Terézia idejében (Mádéfalvi veszedelem). A későbbi bevándorlók is beolvadtak az ottani csángóságba. Igaz, hogy külön településeken élnek, de már ők is csángóknak tartják magukat.
Küzdelem a mindennapi megélhetésért
A Moldvában élő magyarok nagy szegénységben élnek. Az 1990-es földosztások után kevés föld jutott a családoknak, amelyek többsége sokgyermekes. Egy szegény család viszont nem tudja biztosítani gyermekei távoli taníttatását, a helybeli iskolák színvonala pedig rendkívül alacsony. A közelmúltig kizárólag román nyelvű tanárok oktatták a gyerekeket. Magyarul csak az idős emberek és a középkorúak beszélnek. A fiatal szülők kezdettől románul beszélnek gyerekeikkel, hiszen keserű tapasztalatokból okulva azt remélik, csemetéjük így majd jobban boldogul az életben. A felcseperedő ifjak úgy hat éves koruk táján ismerkednek meg anyanyelvükkel, hallgatván az idősebbeket.
A családok életére jellemző, hogy a mindennapi megélhetésért küzdenek, a szülők kizárólag fizikai munkát végeznek, nincs értelmiségi réteg, amely összefoghatná a közösségeket.
