Kapitár Ilona SSpS missziós nővér
Az őserdő fogásza
Szerző: Lányi Béla SVD
Ilona nővér 1926. január 26-án született Szentpéterfán, az osztrák határ közvetlen közelében. A fiatal lányban erősen élt a tudat, hogy őt Isten egy távoli nép szolgálatára szemelte ki. Benyújtotta útlevélkérelmét, de aztán úgy gondolta, nem várja meg annak (bizonytalan) kimenetelét – és kis bőrönddel, barátnője igazolványával nekivágott a határnak. 1948-ban öltözött be az ausztriai Stockerauban. Mivel a misszióban nagy szükség volt fogászra, erre a szakmára iskolázták be elöljárói, de hitoktatóvá is kiképezték. Majd kikerült Flores szigetére – ezen az indonéz szigeten a bennszülöttek nagyrésze katolikus. A misszió nemcsak hitterjesztéssel foglalkozik, hanem gyakorlati szükségleteiben is igyekszik segíteni a népet, például gyógyítással. „Ma is hiányzik Indonézia – tűnődik el a misszionáriusnő. – Miért? Elmondok egy történetet, amiből kiderül, hogy mire gondolok. Egyszer Indonéziában egy nagy autóbusszal indultunk útnak. Nemsokára elromlott a busz. Három órán át dolgozott rajta a sofőr, míg végre folytathattuk utunkat. De senki sem zúgolódott, senki sem káromkodott! Az emberek elővették saját készítésű gitárjukat, énekeltek, játszottak, boldogok voltak… Éreztem a nép jóságát, életörömét. Itt Európában viszont mindenki siet – csak átrohannak az életükön, nincs idejük megállni és örülni mindannak, ami szép.”
Bár vissza kellett jönnie Európába, lelki otthona ma is a boldogság távoli szigete: „Huszonkét évig dolgoztam Floresen. Hat rendelőt kellett ellátnom, ezekre úgy koldultuk össze a berendezést. Mindenütt más verbita nővérekkel dolgoztam együtt, de csak én voltam képzett fogász. Egyik helyen egy verbita testvér is segített. Rengeteg munka volt, hiszen ott a trópusokon nem voltak gyógyszerek, nem volt képzett ápolószemélyzet, magunkra voltunk utalva. De a nép megszeretett, és én kitartóan végeztem a munkám. Azután beteg lettem, sárgaságot kaptam. Az orvosok haza akartak küldeni Indonéziából – én tudtam, hogy nem mehetek, hiszen akkor a fél sziget fogász nélkül maradt volna. Így még 14 évet dolgoztam. Majd egyszer, 1981-ben hazalátogattam, és az osztrák orvos közölte feletteseimmel, hogy nem szabad engem visszaengedni Indonéziába! Ez iszonyú fájdalmat jelentett. Bécsben kellett maradnom, rendünk ottani kórházában lettem ambuláns nővér.”
Ma belépése helyén, az ausztriai Stockerauban lakik Ilona nővér az idős nővérek otthonában. Egészen a legutóbbi időkig szívesen jött, ha magyarországi missziós rendezvényekre hívtuk. Ő volt a tavalyi kőszegi missziós tábor egyik legidősebb lakója: kora ellenére otthonosan érezte magát a 15–17 évesek között. Azok is bizalommal fordultak hozzá, szájtátva hallgatták trópusi történeteit. Gasztronómiai bemutató keretében tárta elénk egy fiatal indonéz nővér segítségével a „nasi goreng”, az egyik indonéz nemzeti eledel készítésének rejtelmeit. Fiatal indonéz verbitáink is várják, ha hazalátogat. Ilona nővér lelkesedése mindenkire átragad: jelenleg két fiatal magyar lány készül a missziós nővéri hivatásra. A misszió hazai barátai pedig azért imádkoznak, hogy Ilona nővérék látogatásai nyomán minél előbb megalakulhasson nálunk is a Szentlélek Szolgálói Missziós Nővéreknek, a verbiták női ágának első háza.
