„Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti énértem életét, megmenti azt!” (Lk 9,24)
A rézvirágok és a petúnia
Szerző: Katona Marianna
– Ébresztő, barátocskáim! – csiklandozták meg a felkelő nap hajnali sugarai a virágoskert színpompás lakóit. – Itt a reggel! Tárjátok ki kelyheiteket, bontsátok ki szirmaitokat! Új, csodaszép napra virradtunk!
– Csak még egy icipicit hadd szundikáljunk! – pislogott álmosan a nebántsvirág.
– A friss, hajnali harmatnál nincs üdítőbb nedű, mosakodj meg benne te is! – tanácsolták az út mentén virító százszorszépek.
– Már a méhecskék is biztosan úton vannak! Nem fogadhatjuk őket álmosan, gyűrött szirmokkal! – tette hozzá a rézvirág.
– Még csak az kéne! – csattant fel a duplafodros petúnia. – Nem vagyok bolond, hogy azokat a szőrös lábú virágportolvajokat magamhoz engedjem! Még letörnék a gyönyörű szirmaimat, meggyűrnék a világhírű fodraimat! Arról nem is beszélve, hogy a lábaikra ragadt szúrós port rászórnák a bibémre, s az belém vájna! Köszönöm szépen, de nem kérek abból a fájdalomból!
– Ne is figyeljetek rá! – hajolt oda szomorúan a kecses liliom a mellette növekvő aprócska krizantémokhoz. – Aki csak magára gondol, az sosem lehet boldog!
– Még hogy nem lehetek boldog! – rikkantotta a cifra petúnia. – Én már most is boldog vagyok és gyönyörű! És az is maradok örökre! Megtartom magamnak a szépségemet, nem pazarlom holmi semmirekellőkre! – emelte fel a fejét gőgösen, és kihasználva a szellő lágy ringatását, ügyesen félrehúzódott a kelyheibe igyekvő méhecskék közeledése elől.
Azok látva, hogy hiába próbálkoznak, más virágokra szálltak, s fürge mozdulatokkal végezték a Jóisten által rájuk szabott feladatot. A rézvirágok nem tiltakoztak, szélesre tárták kelyheiket, s kedvesen fogadták a porzóikon szorgoskodó méheket. Azok egyik virágról a másikra szállva, magukkal vitték a virágport és a rézvirágokra hintették. A virágok megadóan tárták fel puha, tapadós bibéjük mélyét, magukhoz ölelve a virágporszemecskéket. Közben megadóan, alig hallhatóan sóhajtoztak a fájdalomtól, amint a szúrós virágporszemcsék egyre mélyebbre vájták magukat belsejükben. Amikor fájdalmuk már elviselhetetlennek tűnt, lehajtották fejüket és arra gondoltak, hogy ebből a szenvedésből születnek meg majd gyermekeik, akikben tovább élhetnek. Ez a gondolat boldogsággal töltötte el őket, és enyhítette kínjaikat. Aztán egyszerre minden fájdalom elmúlt, s érezték, kelyheik mélyén elkezdődött a csoda, amelyből egyszer majd új élet támad. Fáradtságtól megtört szirmaik feszessége elernyedt, színei megfakultak. Mégsem voltak szomorúak. Sőt, valami megmagyarázhatatlan békesség és boldogság töltötte el szívüket. Még a duplavirágú petúnia gúnyos megjegyzéseivel sem törődtek, s nem cseréltek volna vele semmi áron.
– Ti aztán tényleg megbolondultatok! Nézzetek csak magatokra! Napról napra csúnyultok és töpörödtök. Bezzeg én! Még mindig ugyanolyan fiatalon pompázom! Én örökké szép leszek! – illegette magát gőgösen.
A napok pedig egyre csak teltek. Mind hűvösebb szél tépázta a kertet, s annak minden lakója előtt egyre világosabbá vált, hogy Ősz úrfi hamarosan átveszi a hatalmat az eddig zöldellő birodalomban. A rézvirág szirmai már barnán és kopottan várakoztak, levelei fakón és száradtan éktelenkedtek. Gyökereivel még kapaszkodott a barna rögökhöz, de az éltető nedvekkel már csak a virágfejben sorakozó magocskákat táplálta. Minden erejével befelé figyelt, megadóan várva a pillanatot, mikor elválik szárnyas magvacskáitól, beteljesítve örök feladatát. Visszahúzódott belső szentélyébe, ahol a Jóisten munkálta ki benne azt, ami örökkévaló. A petúnia sem kérkedett már, virágai megfonnyadtak a hűvös őszi reggeleken, bimbói terméketlenül hullottak a porba. Olyan ráncosnak, öregnek és értéktelennek érezte magát. Irigykedve nézte a gyermekeiket hordozó rézvirágokat. Most már a fájdalmat is elvállalta volna, de már késő volt. Egy hirtelen támadt szélvihar megragadta, és letörte kiszáradt tövét. Csak a földből kiálló száraz kóró tanúskodott önző hiúságáról.
A szél a rézvirágokat is megtépázta. Ám azok nem siránkoztak. Ellenkezés nélkül simultak bele az örvénylő fuvallatba, kitárva magházuk ajtócskáit, engedtek a szorításból, mellyel eddig magjaikat ölelték magukhoz. Azok pedig kibontották a Teremtőtől kapott vitorlácskáikat és útnak indultak. Messzi tájakra repültek, ahol majd tavasszal, a természet újjászületésekor hirdetni fogják, hogy az új élet a halálból születik.
