Magyarország az Európai Unióban
Az új körülmények között is megálljuk a helyünket
Szerző: Szerdahelyi Csongor
– Nem fenyegeti-e a magyarságot a feloldódás az európai népek tengerében?
– Ez az ország az elmúlt évszázadok során bebizonyította, hogy életképes. Oly sok történelmi katasztrófa ellenére is meg tudta őrizni saját karakterét, nyelvét, életszemléletét, sőt bizonyos szempontból gazdasági erejét is. Ismerve és becsülve népem és nemzetem múltját, bízom abban, hogy az új körülmények között is megálljuk a helyünket.
– Kontinensünknek a keresztény gyökerei elvitathatatlanok. Ugyanakkor az is igaz, hogy manapság az elkötelezett keresztények kisebbséget alkotnak Európában, így Magyarországon is, ha a legnagyobb kisebbséget is. Ennek tudatában milyen „stratégiát” kellene követniük az európai katolikusoknak?
– Sosem voltak Európában az elkötelezett keresztények többségben. Fiatal koromban, a negyvenes években Miskolcon laktunk egy bérházban. A ház lakói közül egyedül a mi családunk járt vasárnaponként rendszeresen szentmisére. Ma sem vagyunk kevesebben. Az is fontos, hogy a csatlakozó országokban e kisebbség hite erősebb volt, mint az ateista világhatalom erőszakgépezete. Vagyis megmaradtunk. Ezért vagyok optimista. A keresztény hit emberi életet irányító természetfölötti ereje bizonyosan érvényesülni fog Európa jövőjének építésében is.
– A keresztény értékeket megfelelően képviseli-e az Európai Unió?– Sajnos nem. Európa lakosságának 80 százaléka kereszténynek vallja magát. A többség, ha a „saját módján” is, de keresztény. Ugyanakkor az európai parlamentben a képviselőknek csak jóval kisebb százaléka áll ki a keresztény értékek mellett. Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának legutóbbi vilniuszi ülésén szóvá is tettük, hogy a képviselők nem a megválasztóikat képviselik, hanem más érdekeket.
– Érsek úr képviseli hazánkat az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsában, mely testületnek sokáig alelnöke is volt. A helyi egyházak egyenként és közösen hogyan készültek fel az EU bővítésére?
– Mi, közép-európai keresztények nemcsak egy hatalmi szembenállásnak és elválasztottságnak a terhét viseltük a hidegháború évtizedeiben, hanem a világegyháztól és egymástól is elválasztott közösségeink túlélési feladatával voltunk elfoglalva. Először egymással kellett megtalálnunk a közös hangot, ez a törekvésünk egyébként egész Európa ügyét szolgálta. Melyek voltak ezek a lassanként megmutatkozó, bennünket Európához kapcsoló és ugyanakkor a keresztény közösségben is hatékony, közös területek? Elsősorban keresztény múltunk megbecsülése. Így közös szentjeink népeket összekapcsoló szerepe hatékonyan hozzájárult ahhoz, hogy egymás egyházával, és ezen keresztül Európa egyházaival ismét kiépüljön a hosszú időn keresztül hiányzó kapcsolat. A második érték az ökumené volt. A kommunizmus egyetlen pozitívuma, hogy a keresztény közösségeket egymáshoz közelebb hozta. A megosztottság a kereszténység hitelét veszélyezteti a világnak abban a kétharmad részében, ahová még nem jutott el az evangélium. A harmadik ilyen terület pedig annak a személyes ismeretségnek a kiépítése volt, amely éppen az Európai Unión kívüli és oda törekvő országok püspöki konferenciáinak és intézményeinek az egymáshoz való közelebb kerülését szolgálta. Így vettük föl a kapcsolatot – ami korában lehetetlen lett volna – a horvát, a szlovák, a lengyel és a cseh püspöki konferenciával.
– A történelem során egymással oly sokszor szembekerülő szomszédos népek közötti megértést és kiengesztelődést szolgálta a Közép-európai Katolikus Találkozó eseménysorozata, amely a májusi máriacelli Népek Zarándoklatával éri el csúcspontját. Érsek úr eredményesnek ítéli a nyolc ország közötti együttműködést?
– Közel két évvel ezelőtt Schönborn bíboros, bécsi érsek a nyolc ország püspökkari elnökei előtt fölvázolta a találkozósorozat tervét, amely engem – őszintén szólva – némi aggodalommal töltött el, ismerve a 20. század során egymás mellett élő népek sajnálatos módon inkább elzárkózó, mint egységre törekvő beállítottságát. Kételkedtem a majdnem másfél évre vállalt programok eredményes megvalósításában. Ma már belátom, hogy ez is a saját provincializmusunkból fakadó aggodalom volt, mert az emberek, akik ezer éven át békességben éltek egymás mellett, lényegében nem változtak, és tudják, hogy a jövőnk is ehhez a területhez köt bennünket. Az egymás kölcsönös megismeréséből fakadó, együttmunkálkodást előkészítő törekvés megbecsülést szerzett valamennyi érintett ország katolikus egyháza számára. Meglepően jól sikerültek az egyes országok által szervezett közös konferenciák, amelyek egy-egy mindannyiunkat érintő témát dolgoztak fel, és ezáltal közelebb hoztak bennünket a közös cél építéséhez szükséges együttműködés kialakulásához. Az egymásért mondott imádság pedig leszerelte azt a gyanakvást, amelyet a hatalmak plántáltak bele a Közép-Európában élő népek lelkébe. Egész Európa előtt bizonyítani tudtuk, hogy a keresztény szemléletű népek igenis együtt tudnak működni a rájuk nehezedő terhek könnyítésében, a kölcsönös bizalom, az eredményes együttműködés erősítésében. Annak felismerésében, hogy ugyanazon keresztény európai örökség hordozói vagyunk az ember iránti szeretet, a kiengesztelődés és természetesen az egymás elfogadásából fakadó béke megteremtésében.
