Szaléziak a kallódó fiatalokért
Savio Szent Domonkos és mai követői
Szerző: Pallós Tamás
„Teljesen az Úr szelleme szerint való lelket ismertem meg ebben a serdülő fiúban, s nem kevésbé elcsodálkoztam azon a munkán, amelyet az isteni kegyelem már ennyire zsenge korban végezni tudott” – írta Don Bosco ifjú tanítványáról, Savio Domonkosról (1842–1857), akit XII. Piusz pápa éppen ötven évvel ezelőtt avatott szentté. Az ifjú példája ma is sokak számára bizonyítja: nem lehetetlen vállalkozás az életszentségre való törekvés.
Savio Szent Domonkosról és a százötven éve, Bosco Szent János által alapított szalézi rend itthoni tevékenységéről Andrásfalvy Jánost, a rend ifjúságpasztorációs felelősét kérdeztük.
– Domonkos tanítója és atyai barátja, Don Bosco vallotta: lehetséges fiatalon is szentté válni, s a tökéletességre törekedni. Ezt bizonyítja, hogy az elmúlt másfél évszázad alatt sokan Savio Domonkos példája nyomán szentelődtek meg. Domonkos jó családból származott, a szülei sokat foglalkoztak vele. Hat testvérét elkötelezetten, öntudatosan, felelősségtudattal nevelgette, ugyanis ő volt a legidősebb közülük. Gyönge testalkatú gyermek volt, de áthatotta az elszántság, hogy mindig a jót tegye. Ötéves korában már buzgón ministrált (ő lett a ministránsok második védőszentje), s állhatatos szolgálata láttán megengedték neki, hogy hétévesen elsőáldozó lehessen. Ekkor, 1849-ben „forradalmi” elhatározással fogadalmat tett a gyakori szentáldozásra, gyónásra, az ünnepnapok megszentelésére. Legjobb barátjának Máriát és Jézust tekintette, s papírra vetette világhírűvé vált vezérelvét: „Inkább meghalok, mint hogy vétkezzem”.
– Nem vált szorongóvá, aggályoskodóvá?
– Hiba lenne Domonkos alakját szorongónak beállítani, még ha egyes életrajzok utalnak is ilyesmire. Legnagyobb felismerése abban rejlett, hogy Don Boscónál ráébredt: szentnek lenni vidáman is lehet, sőt éppen vidámságban kell szentté válni! Domonkos ettől kezdve úgy érezte, minden akadály elgördült az elől, hogy szentté válásának tervét valóra váltsa. Személyiségének igazi karaktere emellett a szeretet gyakorlásában mutatkozott meg. Nem volt törtető, noha eminens tanulónak számított. Társai felismerték megbízhatóságát, azt, hogy remek barát, akire mindig lehet számítani. Engedelmes volt, de nem gyáva megalkuvó módjára. Ha gúnyolták is, kiállt meggyőződése mellett. Nem volt ájtatoskodó „szentfazék”, de mély vallásosságából fakadóan igyekezett elkerülni, hogy Istent megbántsa. Egy alkalommal például magára vállalta egy gyerekcsíny következményét, hogy megóvja két iskolatársát a kirúgástól, máskor még az életét is kockára téve, ráébresztette dühtől tajtékzó társait, hogy milyen elvetemült cselekedetre készülnek könyörtelen kőpárbajukkal. Pajtásai halált megvető bátorságán megdöbbenve elálltak szándékuktól, és később szívből meg is bánták azt.
