Gondolatok egy keresztény, európai eszmerendszerről
Szent István és Európa
Szerző: Török József
Amikor a magyar és a hozzájuk csatlakozott szövetséges kabar törzsek zömében a 895-ös esztendő során betelepedtek a Kárpát-medencébe, majd azt teljesen birtokukba véve, harcosaik elindultak kalandozó hadjárataikra, az Ázsiával egybefüggő Európát inkább látták a mérhetetlenül nagy, Ázsia nyugat felé hosszan kinyúló félszigetének, semmint önálló földrésznek. Néhány évtized múlva pedig, a kalandozások befejezte után a magyarok, legalábbis vezéreik – Taksony, majd fia, Géza, végül Szent István – fölfedezték, hogy hazájuktól nyugatra a keresztény népek nagy családja lakja be a hatalmas, de megismert tengerhatárral rendelkező térséget közös hit birtokában, melynek egységes hordozója, kifejezője, közvetítője a latin nyelv.
Az a keresztény hatás, amit Szent Istvánnal kapcsolatban a történetírás tényként fogad el, lényegesen előbb kezdődött és sokkal több irányú volt, mintsem gondolná az átlagos történelmi ismeretekkel rendelkező olvasó. A magyarság hosszú utat tett meg, amíg az általa már előre ismert, „föltérképezett” Kárpát-medencébe eljutott, amikor pedig ideérkezett, nem lakatlan, teljesen üres térséget talált, hanem olyat, amelyen a kereszténység már hosszú ideje otthonos volt, még ha a népvándorlás hullámai ennek az otthonosságnak a folyamatosságát meg is szakították, s ez utóbbit csak néhány helyen és nagy általánossággal lehet föltételezni.
A keleti görög kereszténységgel megismerkedő magyar vezérek az akkori Európa hitének lényegét ismerték meg, noha nyelvi és liturgikus köntösbe még a keleti egyház öltöztette azt.
Szent István keresztény, tehát európai eszmerendszerére miként lehet rákérdezni? A történelem akkori tevőleges alakítóinak a segítségével. Kik voltak eszmeiségének kialakítói, egyházszervezésének, államalapításának munkatársai? Honnan jöttek azok az idegenek, akár harcosok, akár egyháziak, akik egyrészt segítették Szent Istvánt a politikai hatalom megragadásában és megszilárdításában, másrészt előmozdították a magyar nép kereszténnyé válásán túlmenően azt – ami már évtizedekkel hamarabb elkezdődött –, hogy a király gondolatai mentén udvarának egyik klerikusa ezt az európaiságot és kereszténységet megfogalmazza a híres, Imre fiához intézett Intelmekben, amelyről nyugodtan állítható, hogy Magyarországon az első államelméleti mű? Ha azonban csak ez lenne, akkor becses, de avítt, idejét múlt történelmi emlék lenne mindössze. De mert keresztény szellemű, abban olyan, mindig örök és új, igazán evangéliumi lelkiség rejtezik, amelyet minden magyar nemzedék a maga korában felszínre tud hozni, s rajta keresztül megismerheti magát Szent Istvánt. Az ő lelkisége, gondolatai lüktetnek a ragyogó nyelvi köntösbe öltöztetett tanácsokban, noha a pergamenre vetett végleges forma betű szerinti leírója névtelen – kortársai előtt bizonyára mindkét értelemben neves – egyházi férfiú, akinek a származási helye sem ismert. Akár világot látott világi pap vagy szerzetes volt az illető, komoly filozófiai-teológiai, állam- és társadalomelméleti jártassággal rendelkezett. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ő adja Szent István szájába a mondatokat, hanem maga a király töprengett el a keresztény kormányzás mesterségén – művészetén, ami igazi ars a szó többszörös értelmében, és az elemeket egybeillesztve az egészet rendszerben látta. A személyes hangvételű bevezetés után István maga sorolja föl a tíz kifejtendő témát. Melyek ezek? A katolikus hit megőrzésének fontossága, az egyház helyzetének megszilárdítása, a főpapok iránti tisztelet, a főemberek, katonák megbecsülése a király részéről, az alattvalók iránti kíméletesség (ami nem a sztyeppei uralkodók erőssége!), az elfogulatlan ítélkezés, a vendégek szívesen fogadása és ellátása, a mások tanácsainak komolyan vétele, a gyermekek engedelmessége, a rendszeres imádság, a jóság és irgalmasság, valamint a többi keresztény erény gyakorlása. Az államelméleti mű – amely az utolsó Karoling hatást tükröző úgynevezett „királytükör” – utolsó mondata méltó zárása, egybefoglalása a keresztény, európai uralkodó intelmeinek:
„Mindaz, amit föntebb vázoltunk, együttesen alkotja a királyi koronát, és ezek nélkül sem itt nem uralkodhat senki, és az örök királyságba sem juthat el.”
Ez a jelképes királyi korona előre vetíti annak árnyékát, hogy majd a görög meg latin részből összetett korona – nyolc apostola valami, előttünk rejtélyes módon fizikailag kapcsolódhatott Szent Istvánhoz – többé váljon puszta hatalmi jelvénynél. Az Intelmek a keresztény közösségi szemléletével elővételezi, hogy a Szent Korona jelképe legyen a későbbiekben az országnak, hazának, államnak, népnek, nemzetnek, helyi egyháznak, vagyis Krisztus titokzatos teste itteni megjelenülésének. Ez az a szerves állameszme, amely Szent István igazi rendszerben gondolkodásában találja meg keresztény, következésképpen európai gyökereit, összetevőit. A Szent Korona, még ha Szent István homlokát nem is érintette, egybefogta a sokszínű, nagy törzsekből és kis rokonnépekből egybeolvadt magyarságot, és segítette magához, Szent Istvánhoz és a kereszténységhez hűségesnek maradni.
Himnusz
Magyar hazánk, te jó anya,
fiad dicsérd ma, őt dalold,
zengjen a himnusz dallama
hozzá, ki mindig pártfogolt.
Ő néked igaz fényt hozott,
hit fényét adta át neked,
istenes törvényt alkotott,
mely üdvösségre elvezet.
Atyjának az Úr angyala
hirdet mennybéli jóslatot:
nevet születendő fia
Szent István mártírtól kapott.
Mint libanoni cédrusok,
olyan sudár, mint kisgyerek,
s miként előre mondatott,
viselte az István nevet.
Oktatják híres doktorok,
szent műveltségre nevelők,
s jámbor erkölcse felragyog
már zsengén, minden nép előtt.
Már életének hajnalán
az üdv igéit hirdeti,
s a magyar nemzet, a pogány
a keresztséget elnyeri.
Ragyogva kél az égi fény,
s a nép, ki tévelyegve lép,
elhagyva sűrű éjjelét,
megvallja Krisztus szent hitét.
Imádás légyen, tisztelet,
néked, Hármas-egy Istenünk,
segíts elérnünk mennyeket,
mit szent királyunk kér nekünk.
Ámen.
