Van-e megoldás Kenyában?
Küzdelem a hagyományos és a modern között
Szerző: Suhajda Lajos SVD
A missziós munkát, feladatot, életcélt senki sem fejezte még ki hitelesebben, mint Pál apostol a korintusiakhoz írt első levelében: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz. (…) Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek (…) A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek. Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne” (1Kor 9,16–23).
Hogyan valósítják meg ezt az életeszményt Kenyában a misszionáriusok?
Páter Albert Fuchs Ausztriából érkezett Kenyába. Ide vágyott mindig. Missziós központja a Dol Dol nevű városkában van. A nappalok itt forrók, az éjszakák hűvösek. A városka 1900 méterrel a tengerszint fölött épült. Környéke többnyire szavanna. Évente mindössze kétszer esik az eső – de ekkor 5–6 hétig egyfolytában. Elmaradását ember, állat egyaránt nagyon megsínyli. A negyvenes éveiben járó atya 1000 km2 területen mintegy 17 ezer szétszórtan élő emberről gondoskodik. A szavannákon elefántok, zsiráfok, zebrák, bivalyok és más őshonos afrikai állatok tanyáznak. Ebben a környezetben igyekszik egyensúlyt teremteni a hagyományos és a modern között két missziós atya (az egyik indonéz, a másik indiai) és három nővér (kettő olasz, egy pedig Eritreából való) segítségével.
A napok nem sokban különböznek egymástól. Az óvoda melletti kicsiny műhelyben asszonyok dolgoznak: pulóvereket kötnek, iskolai egyenruhákat varrnak. „Így egy kis keresethez is jutnak, de egymást is jobban megismerhetik. A missziós munka lényeges része a külső segítségnyújtás az önsegélyezéshez” – magyarázza Albert atya.
Gyermeksereg tart az iskola felé. Az ebédet várják. Az asztalon „ugali” (puliszka). Ez nem hiányozhat egyetlen étkezésnél sem. Az iskola mellett található a 380 személyes kollégium. Páter Albert az ebédszünetet is kihasználja: beszél a gyerekekhez, tanítja őket. „A masszai nép istenfélő és békességszerető. Egymásközti társadalmi viszonyuk ugyan hierarchikus (törzsfőnök, családfő, családtagok), mégis áthatja az egymás iránti tisztelet és szolidaritás. Az utóbbi évtizedekben ugyanakkor ezek a struktúrák megrendültek. Az egyre gyakoribb természeti csapások, a „modern elemek” betörése (az írott sajtón, a rádión és tévén keresztül) gyengíti a nagycsaládok összetartozását. A következmények lesújtóak: kábítószer, elmagányosodás, nemtörődömség, munkanélküliség, bűnözés… Mint több a gyermekét egyedül nevelő anya.”
Az ebédszünet rövid. Még el kell jutni Saramba, a harminc leányegyház egyikébe. A vidéket a pásztorok piros öltözéke tarkítja. A missziós atyát az asszonyok hagyományos tánca fogadja. A közösség énekelve vonul be a templomba. A pap imáját hangos „Noai!” felkiáltás hagyja jóvá. Ez annyit jelent: „Isten, hallgass meg minket!” A hívek itt testtel és lélekkel imádkoznak. A szentmise két-három órán át is eltart, még hétköznap is. Mégse sokallja senki. Az idejüket Istennek ajándékozzák – tartoznak neki ennyivel. Örömmel, boldogan, átélten ajándékoznak. A szentmise után a kunyhó közelében egy fa alatt imádkoznak és olvasnak tovább, vasárnapra készülődnek.
Csak ezután következik a meghitt beszélgetés ideje. A legizgalmasabb kérdés: van-e megoldás a jövőjükre vonatkozóan. „Igen, van – magyarázza az atya. – A kizsákmányolt földet ismét termővé kell tenni. A szél és a víz okozta eróziót meg kell akadályozni. Erősíteni, ápolni és őrizni kell a családi struktúrákat. Megteremteni a működőképes nomád élethez szükséges ökológiai egyensúlyt, az élővilág és a környezet harmonikus viszonyát.”
Vacsora után sok feladat vár még az atyára. Főként az irodai munka: számlák, kimutatások. Egy képzett munkatárs ezt sokkal jobban el tudná végezni. De a végkövetkeztetés világos: A missziós feladat egyértelmű. Talán egy élet is kell a megvalósításához!
Imádkozzunk a missziós munka sikeréért az egész világon!
