Európa fái, ti gyönyörűek!
Szerző: Steinert Ágota
Hányszor álltam susogó lombjaitok alatt, enyhülést keresve, hőségtől, záportól, szélvihartól. Mennyit gyönyörködtem háborítatlan szépségetekben, göcsörtös ágaitokban, terebélyes törzseitekben. Álmélkodva néztem tavasszal mindig időben kipattanó friss rügyeiteket, gyümölcsöt, makkot, tobozt érlelő zöld levélsátratokat, arany palástként elterülő avarszőnyegeteket, hóval borított, jeges csipkefátyolba burkolt, csupasz vázaitokat.
Mennyi kitartást tanultam az Alpok szikláiba kapaszkodó, néhány maréknyi sovány földön felcseperedő, a zord körülményekkel dacoló, önmagukat konokul kiteljesítő, égnek törő fenyőktől.
Hány elbűvölő gyermekkori mesét suttogtak német föld komor és méltóságteljes tölgyerdei, melyekben eltévedve bolyongtam, mint Jancsi és Juliska, rejtőzködő gombát, szagos vadvirágot, talán titokban mézeskalácsházat keresve.
A Gyilkos-tó vizében ázó erdélyi fák megkövült csonkjai – egy elsüllyedt világ kopjafái – a hűséget hirdetik nekem ma is, a hűséget az otthonhoz, a szülőföldhöz.
A Kárpátokban, Verecke közelében láttam a szabadság fáját. Ott állt megközelíthetetlenül az egyik csúcs közelében, feketén és öregen, villámoktól félig elüszkösödve, de semmitől sem korlátozva, függetlenül és öntörvényűén tárta ki karjait a napfény, az éltető meleg felé, merevítette meg derekát a vad szelek meghajlásra kényszerítő erejével szemben.
A francia fák talán Európa legősibb, legszebb fái, amelyek a Loire völgyében csodálatos középkori kastélyokat őriznek, törzsükre felfut a borostyán, oldalukat belepi a moha, messzire húzódó gyökereik itt-ott fel-felpúpozzák a porhanyós földet, ágaik gótikus katedrálisok ívei, lombkoronáik fényben fürdő, lélegző mennyei kupolák. Szüntelenül sarjadzó, dús vegetációik pompája, érintetlensége évszázados töretlen gazdagságot és békét hirdet.
És ti, Mikó utcai gesztenyék, gyermekkorom útjelző táblái! Hányszor bámultalak benneteket a háború után, makacs szívósságotokat, elpusztíthatatlan szépségeteket! Körülöttetek mindenütt romok – repülőgép roncsok, aknák, lövegek, összezúzott kövek, vasdarabok – megannyi szilárdnak hitt porló anyag, s ti ott ragyogtatok, félbe-harmadába törve is diadalmas rózsaszín és fehér virágszirmokkal beborítva, bizonyítva és megtestesítve a feltámadást.
Köszöntelek benneteket, hit és remény pillérei, a jövőbe vetett bizalom tartóoszlopai, Európa fái.
