Teljes közösség Krisztussal
Délvidék Csíksomlyója
Szerző: Harmath Károly OFM
A délvidéki hívek számára Doroszló a legtömegesebb zarándoklat célpontja. A nyugat-bácskai falu határában található ugyanis a Szentkút, amely Kisboldogasszony ünnepére hívek ezreinek gyülekezőhelyévé válik. A vajdasági magyarság katolikusai ugyan más helyi kegyhelyekre – a bánáti Töröktopolyára, a szerémségi Tekijára és újabban a Szabadka melletti Szentkútra – is szívesen ellátogatnak, de számukra az „igazi” Mária-kegyhely Doroszló.
Az alig 1800 lelket számláló, többségében magyarok lakta falu a Szentkúttal együtt a késő középkor végéig Béla királyunk adományozásának köszönhetően az óbudai klarissza apácák tulajdonát képezte. A török idők viszontagságai azonban szinte teljesen eltörölték a régmúlt idők emlékét. S lehet, hogy Doroszló megmaradt volna jelentéktelen, bár még ma is gazdag népi hagyományokat és szokásokat őrző kis falunak, ha a 18. század végén – a hagyomány szerint – nem került volna sor egy Zablóczki János nevezetű férfi csodás gyógyulására.
Történelmi okmányok a doroszlói kegyhelyet először 1732-ben említik Bajkút néven. A plébánián az 1807-től vezetett Napló tudósít bennünket arról, hogy 1792-ben az istenszülő Szent Szűz jósága által a vak Zablóczki János visszanyerte látását, miután megmosdott a kút vízében. A gombosi (Bogojevo) fiatalemberrel történt csoda révén a kút zarándokhellyé vált. De a feljegyzések szerint nem ő volt az egyetlen, aki ezen a szent helyen Mária közbenjárása Isten rendkívüli ajándékában részesült.
A kegyhely első két kis kápolnájának nem maradt tárgyi nyoma, de annak a harmadiknak a maradványait is hiába keressük, amelyet 1825-ben saját költségén építtetett téglából az akkori plébános, Körmendy István. A kápolnát 1874-ben beépítették a jelenlegi barokk stílusú, két karcsú tornyú templomba, amelyet Torma József plébánossága idején emeltek.
1967-ben a fatimai Szent Szűz tiszteletére egyházmegyei adakozásból megújították a templomot, majd 1968-ban a Szabadkai Egyházmegye hivatalos kegyhelyévé nyilvánította az akkori főpásztor, Zvekanović Mátyás. A vajdasági hívek, akik Trianon előtt Gyűdre és Radnára zarándokoltak, s akik a többszöri vasfüggönyhúzás következtében napjainkban még Erdély felé sem léphetik át vízum nélkül az országhatárt, gyorsan megszerették Doroszlót. Hamarosan szükségessé vált – s 1973-ban meg is valósult – a kegyhely udvarának bővítése, a szabadtéri oltár elkészítése, a keresztút és a lourdes-i barlang felállítása, valamint a zarándokház használhatóvá tétele.
A kegyhely minden évben benépesül, rendszerint már Kisboldogasszony előestéjén. Különösen számottevő a Tisza-menti községekből (Óbecse, Mohol, Ada, Zenta…) érkező hívek jelenléte. A zarándokok keresztaljakba verődve, kedvenc lobogójukkal az élen vonulnak a Szentkúthoz, ahol Máriát köszöntik, majd keresztutat járnak, rózsafüzért mondanak, szentségimádást végeznek, valamint esti és éjféli misén vesznek részt. Zarándoklatukhoz szorosan hozzátartozik a szentgyónás is. Az ájtatosság és hangzavar azonban nem okoz gondot. Annak ellenére, hogy az egyik csoport éppen Mária-éneket énekel, a másik meg a keresztút stációin elmélkedik vagy éppenséggel rózsafüzért mond a templom bejáratától jobbra található, féltetővel védett tornác rózsafüzértitkokat ábrázoló freskói előtt, a szívek akarata, óhaja és vágya egybecsendül: Máriát jöttek dicsérni.
Kisboldogasszony napján a rövid, általában a szabad ég alatt, az autóbuszban, a személygépkocsiban vagy a traktor pótkocsiján töltött szundikálás után – mert ezt alvásnak nemigen nevezhetjük –, kora reggel megkezdődnek a misék. Az éjfél utánig tartó virrasztás nyomai ugyan még láthatók az arcokon, de nem sokáig. A búcsúnap reggelén többnemzetiségűvé válik a hívek tömege. Most már nem csak a búcsú előtti és a búcsú napjának reggelén érkező magyarok vannak itt, hanem népviseletbe öltözött bunyevácok, sokácok, szlovákok, németek és ruszinok vesznek részt a templomban a legszentebb áldozatban. Még a környékbeli falvak ájtatosabb ortodox hívei is ellátogatnak. A kültéri oltáron – valójában a „búcsús oltáron” pedig egymást követik a magyar nyelvű szentmisék egészen tíz óráig, amikor minden évben főpásztori misére kerül sor. A helyi vagy a meghívott főpásztor és az idezarándokolt papság az általában négy-ötezres – egyes években még ezt a számot is meghaladó – nyájjal együtt ünnepli a szentmisét, minden zarándoklat csúcspontját. Mária Fiához, Jézushoz vezeti igazi tisztelőit, akik jól tudják, hogy a zarándoklat célja nem a csodahajhászás, hanem a Krisztussal való teljes közösség. Ezért megértik, hogy már egyetlenegy szentmise értéke, „csodája” is sokkal nagyobb az összes csodától és az összes zarándoklattól.
