Bemutatjuk Zabos Róbert 23 éves verbitát
A „Hold Fia”
Szerző: Lányi Béla SVD
Mexikóváros zsúfolt utcáin sokszor amerikai turistának nézik a magas termetű fiatal magyart. Az indián falvakban pedig, ahová fehér ember alig juthat el, a gyermekek bizony megtapogatják valószínűtlenül fehér bőrét, meghúzogatják égővörös hajszálait, mintha kételkednének benne, hogy ilyen ember is van a világon. Csak a „Hold Fia” lehet! Hiszen Mexikóban mindenki alacsony, barna bőrű, fekete hajú… De Robit olyan helyekre is elvezeti missziós hivatása, ahová turista sohasem tenné be a lábát. Ilyen az a külvárosi nyomortelep is, ahová a reményt hozza, egy jobb világ üzenetét az ottani fiataloknak, akik sokszor úgy érzik, hogy semmi sem menti meg őket a kábítószer-kereskedő bandáktól.
Persze Róbert testvér igazi munkája még a tanulás. A verbita missziósok magyar rendtartománya azért küldte ki őt a hazai filozófiai tanulmányok után, hogy Mexikóban a teológiai ismeretek megszerzésén túl a dél-amerikai néprajzzal is megismerkedjen. (A missziósok a hithirdető munkát mindig is összekapcsolták a bennszülött népek kultúrájának feltérképezésével.) Aki verbita, az tényleg kijuthat azokba a távoli országokba, ahol a rend ma is olyan munkákra hivatott, melyekhez a szokásos egyházi szervezettel még csak hozzá sem lehetne fogni.
De hogyan lesz valaki verbita misszionárius?
„Délvidéki magyar vagyok. Vajdaságból el kellett jönnünk, de egyébként is sokat utaztunk a családommal. Észevettem, hogy mindenütt mások az emberek, de hogy mitől mások, azt nem tudtam. Ekkor került kezembe a magyar verbiták lapja, és rögtön felcsigázták képzeletemet az élménybeszámolók. Felvettem a kapcsolatot Szabó Imre atyával, egy volt pápuai misszióssal. Megkérdeztem tőle: ide el is lehet jönni? Azt válaszolta, hogy igen, de ezzel a dolog le is zárult. Az vonzott, hogy nem akart rábeszélni, pedig éreztem, hogy nagyon szereti hivatását. Ebből értettem meg, hogy milyen nagy érték a magát radikálisan másoknak szentelő missziós hivatás…”
Nagy álmok, izgalmas titkok, óriási kihívások, mindent legyőző hit – sokaknak ez jut eszébe a misszióról… „Már a gimnáziumban vonzott a messze távol, tele oroszlánokkal, tigrisekkel, színes bőrű emberekkel. Ez az álom aztán egyre mélyebb vallási tartalmat is kapott. A budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanultam a többi fiatal verbitával együtt, amikor felmerült, hogy külföldön folytassam rendi tanulmányaimat. A »tengerentúli gyakorlat« egyébként szokásos a missziós társaságban. Amikor az elöljárók igent mondtak, akkor kezdtem zavarba jönni. Valóra válik az álmom – már nem is álom lesz, hanem valósággá szürkül… A tizenöt órás repülőúton folyton azt kérdeztem magamtól, hogy mit is keresek itt? Az első hónap Mexikóvárosban iszonyatos volt. Mindenképpen »csinálni« akartam valamit. De Latin-Amerikában nem ez a fontos, hanem az emberi kapcsolatok: a »létezés«. Az emberek sokat beszélnek, de nem is ez a fő kommunikáció, hanem a testbeszéd. A spanyol mellett ezt is meg kellett tanulnom…”
Magyarországon a verbiták sokat járnak „misszióba”, amikor három-négy napon át próbálják felpezsdíteni egy-egy plébánia életét. „A szeminarista fő dolga nálunk is a tanulás, de hivatásunk miatt ilyesmire is kell időt találnunk. Nagyhéten és más alkalmakkor elvonulunk egy-egy indián vidékre, és kettesével-hármasával látogatjuk az embereket. Bekopogunk a családokhoz, meglátogatjuk a már működő csoportokat. Mindig más család hív meg bennünket. A szertartások nagyon szépek. De van olyan is, hogy sok fiatal világi önkéntessel megyünk egy-egy helyre, ilyenkor mi verbiták vagyunk a vezetők. Prefektusunk nagyon szigorúan megköveteli az apostolkodó munkát, hogy a tanulás mellett talpraesett missziósok legyünk.”
Isten nem belterjes egyházat akart. A fiatal magyar verbita olyan üzenetet képvisel Mexikóban, amelyet rajta kívül más nem tudna átadni az ottani embereknek.
„Igaz, hogy vannak millió színben pompázó papagájok, de vannak óriáskígyók is; igaz, hogy a függőágyon himbálózva, kókuszlevet szürcsölgetve igen jól érezheti magát bármelyikünk, de errefelé az embernek előtte hajnali két órakor kell kelni, hogy egy-két órát gyalogolva a kukoricaföldre érkezzen, ott bozótkéssel kiirtsa a trópusi eső miatt naponta félméteresre növő gazt, begyűjtse a kukoricát, a babot, és mindazt a hátán, ötvenkilós zsákban ismét egy-két órát gyalogolva a tűző napon hazavigye a családjának. És emellett természetesen fát is kell vágni, melyet asszonyok és 4–5 éves gyermekek visznek haza. Gondoljunk bele, hogyan élnénk ház, rádió, tévé, bevásárlóközpont, autó, utak, tisztességes ruhák és cipők nélkül. Csak próbáljuk meg!”
(Zabos Róbert levele magyar fiataloknak)
