Húsvéti gondolatok
Húsvét ragyogása örök
Szerző: Toldi Éva
Aki átélte már, hogy a világos szobából a sötét éjszakába lépett, s egy jó ideig csak botorkált, bizonytalanná vált léptekkel kereste az utat célja felé, az tudja: micsoda kiszolgáltatottság nézni és nem látni semmit. És micsoda megkönnyebbülés, mikor a szem lassanként talál egy fénylő pontot, legyen az egy ház világító ablaka vagy egy mécs világa, jelzés arról, hogy milyen irányba haladunk.
Jézus ilyen fénylő pontokat, jeleket állított tanítványai elé, amelyekkel sötétben is képesek tájékozódni, s amelyek belülről is megvilágítanak. E fények Isten útjelző fényei. Ezek ragyogtak fel egykor a csipkebokorban Mózesnek, ez világolt a Sínai hegyen a kőtáblák átadásakor. E fények borították el a vidéket, mikor a megnyíló égből a Szentlélek leszállt Jézusra a Jordán folyónál megkeresztelkedésekor, ez a fény tündökölt fel, beborítva a Tábor-hegyet a színeváltozáskor, s ez járta át melegével a tanítványok szívét az emmauszi úton is. Mert e fény nemcsak megvilágít, hanem meg is világosít, megváltó erejű. Ezért esdekelt e Fényhez hajdan a zsoltáros ekképp: „Hints meg engem izsóppal, és megtisztulok; moss meg engem, és fehérebb leszek a hónál!”
Amikor Krisztus haláltusája megkezdődött a kereszten, a Biblia tanúsága szerint a világra sötétség ereszkedett – a Megváltó szenvedésének bűneinktől elnehezült éjszakája volt ez. Isten Fia mégis, halálával is az Atya fényét, világosságát ragyogtatta fel előttünk, mert a sötétség erőin a szeretet szelídségével győzedelmeskedett harmadnapra.
A világ azonban nem fogadta be – olvassuk a Szentírásban, és érzékeljük gyakran környezetünkben is. Sokan tisztító erejétől megrettentek, megfutamodtak. Többen pedig azt hitték, képesek kioltani, megsemmisíteni. Tapasztaljuk ma is lépten-nyomon, mennyire szeretnék sokan elhitetni, hogy e Fény nem is létezik, hogy feltámadás nem volt és nem lesz, csodák nincsenek.
Racionális – számokra, pénzre, hatalomra és élvezetekre épülő – világunkat, sokszor úgy látjuk, a feltámadás misztériuma nem érdekli, meg sem érinti. Az üzlet versenyvilága csupán az anyagi lét lehetőségeit igyekszik kiaknázni, kirabolni, s a csodát a mesék világába utalja, mint olyasmit, ami nem létezik. Vagy ha mégis, mivel úgysem tud befolyással lenni rá, hát átlép rajta. Legfeljebb akkor inog meg hitetlenségében az ember, mikor érintetté válik élet és halál kérdéseiben: a szerettei sírjánál, betegségei küszöbén. De akkor is csak rövid ideig. Ám ne menjünk messzire: a keresztények közül is sokan úgy gondolják, elég ha a templomban hisznek a feltámadásban, s a templomajtón túl a külső, fortélyosan igazgatott világban annak törvényei, érvényesülési mechanizmusai szerint kell alakítaniuk nézeteiket. Ebben a kettősségben őrlődnek azután, őrlik föl Gondviselésbe vetett hitüket, nullázzák le azt az erkölcsi hátországot, amely erőt, támaszt tudna adni test és lélek számára egyaránt – az életcsaták dzsungelében.
Krisztus feltámadását azonban nem lehet elmismásolni, hitünk legfőbb igazságát nem lehet felcserélni nyuszikával, csokicsibével, locsolkodó tavaszköszöntővel. Az első keresztények elkeserednének minket látva. Ők minden vasárnap Jézus Krisztus feltámadását ünnepelték.
Nézzünk a szemébe Húsvétnak, ne oldalazzunk, ne tartsuk kezünket ellenzőként magunk elé gőgösen! Engedjük, hogy átjárjon a húsvéti Fény oldozó ereje, engedjük, hogy átvilágítson, lélekben megtisztítson, látásunkban megvilágosítson!
Húsvét a hajnalok hajnala, a fény áradásának csúcspontja. E hajnal „gyolcsoló” fénye bevilágítja a földi éjszakát, a reménytelenségben botorkáló ember sötétségét. A húsvéti hajnal, amint Krisztus is, nem erőszakos, nem kápráztató, nem tolakodó, nem akar eltaszítani, lesújtani a kétkedőkre, a támadókra, a gúnyolódókra sem. A húsvéti hajnal olyan, mint az ölelés, amely belső lángjának fényességével átjárja a szerelmesek éjszakáját, s eggyé oldozza őket.
A Fény kapujában állunk húsvét hajnalán. Krisztus bíztatása buzdít – soha nem késő, soha nem lehetetlen: Vessétek le a tegnapi bűnös embert, és öltsétek fel a holnapi embert, Húsvét hófehér ruháját! Állj a Fény kapujába, és engedd, hogy munkálkodjon rajtad, benned!
Ahogy Nagy Gáspár megélte és megírta: „Állsz a hózuhanyban… a fény közepén… állsz Isten ablaka alatt / míg belep teljesen a hó…”
