Kérdéseinkre válaszol: Knáb Judit CJ
„A mi otthonunk az egész világ”
Szerző: Körössy László
Fotó: Fábián Attila
Hitvalló embereket bemutató sorozatunkban egyházi-közéleti emberek személyiségének kevésbé ismert vonásait mutatjuk be. Ezúttal Knáb Judittal, a Congregatio Jesu (Angolkisasszonyok) szerzetesrend magyarországi tartományfőnöknőjével beszélgettünk.
– Mi jelent az Ön számára igazi örömet?
– Az olyan mély találkozások magammal, másokkal, Istennel, a természettel, emberi alkotásokkal (gondolkodtató írások, előadások, filmek és más művészeti alkotások), amelyek azt a gondolatot és érzést ébresztik bennem, hogy milyen jó lenne megállítani ezeket a pillanatokat.
– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?
– Amikor valaki teljesen áttetsző, vagyis mindent megmutat magából egy másik személynek, aki pedig mindenestül, azzal együtt, amit megismert, elfogadja és szereti őt, vagyis jó és a rossz tulajdonságaival, belső és külső szépségével és csúfságával, erősségeivel, korlátaival együtt.
– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?
– Az őszinteséget, amely számomra azt jelenti, hogy egy adott problémával kapcsolatban nem ferdítjük el a tényeket, hanem őszintén, nyíltan megbeszéljük azt, hiszen más-más oldalról látjuk ugyanazt az igazságot; mindenkinek meg kell adnunk a lehetőséget, hogy elmondhassa a maga szempontjait, őszintén kérdezhessen, és választ is kapjon a kérdéseire. Az őszinteséggel kapcsolatban Ward Mária, rendünk alapítója pedig a következőket mondja: „Mutasd magad olyannak, amilyen vagy, és légy olyan, amilyennek mutatod magad!”
– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a férfiakban?
– Az udvariasságot, a védelmet nyújtó magatartást, a határozottságot, és azt, ha őszintén vállalják gyengeségeiket és érzéseiket.
– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?
– Az őszinteséget, a logikus gondolkodást, a problémamegoldó magatartást, a felelősségvállalást, a határozottságot, a szervezőképességet, a flexibilitást, az együttműködési készséget.
– Mit tart a legnagyobb hibájának?
– A türelmetlenséget, a gyors és ezért sokszor felületes ítéletalkotást.
– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?
– Nagyon hálás vagyok az eddigi életem körülményeiért, az engem körülvevő, szerető emberekért, a lehetőségekért. Mindez számomra Isten Gondviselése volt. Ebből fakad a mély, reményteli hitem és ez a legnagyobb kincsem.
– Mit jelent az Ön számára a katolikussága?
– Elsősorban a hagyományokat, amelyekbe beleszülettem: a családomat, a szülőfalumat: Dunabogdányt.
Másrészt azt, amit később, már tudatos – és nemcsak hagyományőrző – vallásosságomban megértettem, a szó jelentését: egyetemes. Ettől kezdve egyfajta változás történt bennem. Azt éreztem, hogy korábban beszűkített, korlátok közé szorított a katolikus vallás. Bevallom, nem tiltakoztam, nem lázadtam ellene, sőt a szűk kereteket is csak utólag fogalmaztam meg. Ha azonban egyetemességről van szó, akkor az kitágíthatja a gondolkodást, a látásmódot, a földrajzi kereteket, a szolgálatot. A Congregatio Jesunak is egyetemes küldetése van, amelyet úgy fogalmazunk meg, hogy a mi otthonunk az egész világ. Ahogyan a jezsuiták, mi is lehetőséget kapunk a negyedik fogadalom, a pápának szóló közvetlen engedelmesség letételére, amely azt jelenti, hogy univerzális küldetést kaphatunk a pápán keresztül az általános főnöknőnk által. Ez számomra nagyon inspiráló és távlatokat ad.
– Ki a kedvenc történelmi alakja és miért?
– Szent István király, mert az evangéliumra alapozta saját, családja és nemzete életét, és mert bölcs, életre vezető, iránymutató intelmeket (vezetői tanácsokat) írt fia számára.
– Melyik az a könyv, amelyet a Szentírás mellett magával vinne, ha hosszú időre egy lakatlan szigetre kellene mennie?
– Csak a Szentírást vinném magammal.
– Melyik a kedvenc evangéliumi részlete?
– Jézus a vízen jár (Mt 14,22-33).
A szerzetesrendbe lépésem előtti lelkigyakorlaton mélyen belevésődött a szívembe ennek az evangéliumi résznek az üzenete, és úgy éreztem, hogy egybecseng azzal, ami éppen velem történik. Az akkori prédikáció nagyon megmozgatott és később is találtam benne új üzenetet, vagy ami korábbi megérintett, az ismét jelenvalóvá vált a perikópa kapcsán.
Engem Péter személye és magatartása ejt ámulatba. Úgy érzem magam, mint az egyik apostol a csónakban, aki azon gondolkodik, hogy Péter miért is kér ilyen logikátlan dolgot: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” Jézus nem tarja butaságnak a kérést, hanem megengedi, hogy az apostol kilépjen a csónakból és elinduljon felé. És ez sikerül is… addig, amíg a külső körülménytől (a széltől) való félelem beékelődik kettejük közé: ekkor Péter megijed, és merülni kezd. Jézus megengedi ezt, és nem cselekszik azonnal. Megvárja, hogy Péter kérje segítségét és abban a pillanatban kinyújtja a kezét, segít. Amint ezt az eseménysort látom, bennem is felébred a vágy, hogy merjem elhagyni a biztonságos csónakomat, és legyen bátorságom a logikátlannak tűnő lépéshez is, azért, hogy Hozzá közelebb kerüljek. Sok minden lehetséges a segítségével, de az a feltétel, hogy keressem és tartsam a (szem)kontaktust Vele. Ha ezt teszem, akkor életem minden körülményében, találkozásában, sikerben és kudarcban is őt keresem és meg is találom, Ward Mária szavaival: mindent Őrá vonatkoztatok.
– Van-e kedvenc imája?
– Az igazán mély imaélményeim a zenéhez kötődnek (taizei ima vagy klasszikus zenemeditáció), illetve a Szentírással való elmélkedés, a meditációs imamódok állnak közel hozzám.
– Melyik a kedvenc regénye, és miért szereti?
– Kedvenc regényem Franz Werfel Halljátok az igét című remekműve. Ezt a regényt először a noviciátusban olvastam. A könyv Jeremiás próféta élettörténetét önti regényformába, amelybe természetesen sok fiktív elem vegyül, de lényeges pontokon hűséges a Szentírásban megjelenő próféta alakjához. Azért került hozzám nagyon közel a regény és Jeremiás, mert bár a könyv egy több mint 2500 évvel ezelőtti alakot jelenít meg, mégis sok a párhuzam egy olyan mai ember életével, aki teljesen elkötelezi magát Istennek. Az is lényeges Jeremiás alakjában, hogy nem alapít családot, bár ez a zsidó kultúrában idegen, így lesz Jézus előképe. Sok kudarc éri, a király nem hallgat rá, mélyen depressziós lesz, bedobják a ciszternába, elutasítják, rossz dolgok történnek vele, de mégis ő az, aki bátorítja és buzdítja a népét, hogy higgyenek Istenben.
A regény végén a babiloniak ledöntik a templomot, porrá zúznak mindent, fogságba viszik a zsidó népet, de Istennel való szövetségüket nem lehet megsemmisíteni, ezt fejezi ki az a jelenet, amikor a romok közepette Jeremiás egy pici kődarabba botlik, melyen az áll: „hogy élj…” A regény mély üzenete számomra az, hogy Isten az élet és a történelem Ura, ő áll mindenek felett.
