Beszélgetés Brenner Józseffel
Pap, testvér és példakép
Szerző: Horváth István Sándor
A Papság Éve kapcsán sok szó esik a papok és plébánosok védőszentjéről, Vianney Szent Jánosról, akinek élete valóban példaként szolgálhat Isten embere számára. De példaképeket keresve nem kell Franciaországig elmennünk, hiszen közelebb is találunk. Az elmúlt évtizedekben sok pap helytállása volt szép példa a hivatásukat kereső fiatalok számára. Ilyen az 1957-ben vértanúhalált halt Brenner János is. Róla, a papról és a példaképről kérdeztük testvérét, Brenner József atyát.
– Mikor járt először Rábakethelyen?
– Első alkalommal 1956 júliusában jártam a rábakethelyi plébánián. A testvéremet látogattam meg. Ekkor ismerkedtem meg Kozma Ferenc atyával, s valójában ekkor láttam életemben először egy falusi plébánia működését. A családunk Szombathelyen egy városi plébániához tartozott. Rábakethelyre a közeli határ miatt csak külön engedéllyel juthattam el. Zsebemben a határsávbelépővel büszkén jöttem-mentem a tiltott zónában. A plébánián fiatalokkal, gyerekekkel találkoztam, akik mindennapos látogatók voltak nyáron a plébániaépületben és a káplánszobában. János testvérem motoron vitt körül a községekben. Minden faluban meglátogattunk néhány családot. A lépten-nyomon felállított határőr posztoknál azt tapasztaltam, hogy jól ismerik a rábakethelyi káplánt. A légkör egészen barátságosnak tűnt számomra. Mindez egy évvel az ő papszentelését követően történt, ekkor én még kispap voltam és a diakónussá szentelés előtt álltam.
– Milyen volt az egykori káplán élete?
– A testvérem, János 1955. szeptember 1-jén kezdte meg kápláni munkáját Rábakethelyen, Kozma Ferenc plébános mellett. Kettejük között rövid időn belül nagyon jó kapcsolat alakult ki, ami az eredményes lelkipásztori munka feltétele és alapja. Ezt a jó papi kapcsolatot a hívek hamar észrevették, s számukra is örömül szolgált. A rábakethelyi plébániához abban az időben négy közeli falu tartozott, amelyekbe a plébános és a káplán felváltva jártak misézni és gyóntatni. A fiatal káplánt hamar megszerették a hívek. Buzgón, nagy áldozatkészséggel végezte szolgálatát, amely fellendítette a hitéletet. Elkötelezett, imádságos papot ismerhettek meg benne, aki mindig nagy hivatástudattal állt a hívek rendelkezésére. Különösen is sokat foglalkozott a fiatalokkal és a gyerekekkel, amit a rendszer nem nézett jó szemmel. Nem volt személyválogató. Pontosság és lelkiismeretesség jellemezte. A falusi körülmények között mindenkivel megállt beszélgetni, s mindenkihez volt néhány buzdító jó szava. Nem politizált. Szentbeszédeire különösen is lelkiismeretesen készült, amiről írásban ránk maradt prédikációi tanúskodnak. A hívek kiváló gyóntatóként és lelkiatyaként emlékeznek rá még évtizedekkel később is. Papi élete számomra is példa.
– Mikor járhatott legközelebb testvére állomáshelyén?
– Az említettek után egy esztendővel, 1957 júliusában sürgető levelet kaptam Jánostól, hogy helyettesítsem plébánosát, aki nyári szabadságra készül. János buzdított, hogy legyek határozott és mindenképpen szerezzem meg a szükséges engedélyt a határsávba való belépéshez, mert szüksége van a segítségemre, egyedül nem győzné a lelkipásztori feladatokat. Kovács Sándor püspök úr kiállított egy igazolást, hogy lelkipásztori kisegítésre megyek, s ezzel indultam az ÁVH Király utcai épületébe. Az egyházi ügyeket intéző ávós gorombán kioktatott, a püspök írását lekicsinyelte, nem tartotta elegendőnek, majd kijelentette, én oda, azaz a határsávba, nem fogom betenni a lábamat. Ekkor tehát nem indulhattam el. Csak közvetlenül a gyilkosság után mehettem legközelebb. Ekkor telefonon citáltak a rendőrségre, s pár perc alatt kezemben volt a szürke kártya, az engedély. Bátyámmal, Lászlóval együtt mentünk, aki szintén pap volt. Késő délután értünk a szentgotthárdi rendőrségre. Ott a nyomozás lázas semmittevésével találtuk szembe magunkat. A rendőrök egyáltalán nem voltak tekintettel a testvérek lelki állapotára. Ugyanúgy várakoztattak minket, mint a többieket. Aztán teljesen értelmetlen kérdéseket tettek fel, amelyeknek köze sem volt a gyilkossághoz. Természetesen a testvérünk halálának körülményeiről sem tudtunk meg sokat. Végül még aznap este a bátyámmal együtt elbocsátottak minket. Az emeleti folyosón áramszünet miatt a sötétben botorkáltunk kifelé. Egy teherautó lámpája világította meg az udvart. Egy érkező autó géppisztolyos rendőröket hozott. Amikor sorban lekapaszkodtak a teherautóról, egy lövés dördült el. Az eltévedt golyó egy rendőr fején ment keresztül. A fejetlenség csak nagyobb lett. Mi sötét utcán keresztül gyorsan távoztunk az állomás felé, nem kis megrendüléssel. Testvérem szörnyű halála nagyon megviselt. Ehhez járult még az, hogy a nyomozásban ugyanazt az ellenséges, embertelen magatartást tapasztaltam, amiben már évek óta része volt családunknak. A rendszer ellenségének számítottunk, hiszen hárman voltunk testvérek és mindhárman papok lettünk. Később két alkalommal idéztek Szentgotthárdra, de a módszer, a bánásmód nem változott. A János testvérem halála miatti nyomozás során igen rossz érzéseim voltak.
– Közben az idő telt, és az 1989-es fordulat után már szabadon lehetett eljutni Rábakethelyre.
