A BBC Wildlife Environment fotópályázatának különdíjasával beszélgettünk
„Hittel, szívvel, objektívvel”
Szerző: Csizmadia Gertrúd
Nagyon ritkán találkozik az ember olyan fiatallal, mint a tizenhét esztendős győri Szabó Dániel, aki a város forgatagában és az erdő csendjében is megtalálja a maga helyét. Aki nem életundor miatt vonul ki a természetbe, vagy nem menekül a csend elől a városi zűrzavarba. Tökéletesen azonos önmagával, tudja, hogy mit és miért szeretne. Vannak álmai, tervei, és tesz is azért, hogy ezek valóra váljanak. A közelmúltban a BBC Wildlife Environment fotópályázatának különdíját vette át Londonban.
– Azt hallottam, hogy amikor hittanórán az értékeket kellett osztályozni, te a hitet soroltad az első helyre.
– Mert az mindennek az alapja. A hit Istenben, másokban, magunkban, a jövőben. Ha nem hinnénk, nem is lenne érdemes felkelni.
– Említetted, hogy erdőmérnök szeretnél lenni. Miért nem fotóriporter?
– Az életstílus miatt. A városi fotózás, pörgés engem egyáltalán nem köt le. Én a természet szeretete által kezdtem fotózni, és nem fordítva. A természetben nem megörökítendő témát keresek, hanem nyugalmat, harmóniát, csendet.
– Honnan tudtad azt, hogy hova kell menned állatokat fotózni, merre van a tartózkodási vagy vonulási területük?
– Kezdetben a nagypapámmal, majd a keresztapámmal jártunk kirándulni, vadat lesni, majd megismerkedtem erdészekkel. Barátaim, Vizi Norbert, Patyi Ernő, Mayer Nándor a farkasgyepűi erdészetnél dolgoznak, és ők hívtak először vadászatra. Aztán melléjük szegődtem, és nagyon sokat tanultam tőlük. És könyvekből is olvasok az állatok szokásairól, életmódjáról.
– Amikor várod a megfelelő pillanatot egyedül az erdőben, mire gondolsz? Nem unatkozol?
– Általában nem ülök egyhelyben, hanem sétálgatok, próbálok minél közelebb jutni a vadhoz. Jó esetben előbb látom meg én őt, mint ő engem. Sokszor elgondolkodom közben, nem csak a fotózás jár az eszemben.
– Voltál már veszélyes helyzetben?
– Többször is. Például egy téli hajtás alkalmával egy meglőtt disznó visszatört a hajtósorba. Szerencsére csak a lábamat érintette, el tudtam ugrani előle.
– Voltak még érdekes találkozásaid?
– Igen, egyszer egészen közelről tudtam fotózni egy kölyökrókát. Karnyújtásnyira merészkedett hozzám. Valószínűleg nem látott még embert és kíváncsi volt. Előfordult már az is, hogy szarvas vagy őz jött egészen közel hozzám.
– Melyik a kedvenc képed?
– A képeim közül nem azért szeretem egyiket vagy másikat, mert annyira jól sikerült, hanem azért, mert felidézi azt a hangulatot, azt az élményt, ami a fotózáskor megérintett. Szeptemberben a szarvasbikabőgés idején készült egy kép, amit nagyon szeretek. Az egész élmény izgalmas volt, különösen a szarvasok viselkedése, a hangadásaik.
– A zajos város elől menekülsz az erdőbe?
– Nem, dehogy. Mind a kettőt szeretem. Jó érzés az erdőben sétálni, csendben és nyugalomban, de ha huzamosabb ideig vagyok egyedül kint, akkor már hiányzik a város, a barátok.
– Fontos számodra az, hogy a barátaid ugyanazt az értékrendet kövessék, amit te?
– Nem követelmény, hogy természetrajongók legyenek, de tiszteljék az erdőt, és azt, amivel foglalkozom.
