Limbacher Gábor, a szakrális néprajz kutatója hivatásáról
A Szentlélek negyedik ajándéka
Szerző: Toldi Éva
Két éve egy Sepsiszentgyörgyön megrendezett néprajzi konferencia alkalmával hallottam egy templomi szertartáson, a tanácskozás doyenjének, Daczó Árpád Lukács atyának, az egykori csíksomlyói ferences páternek, a Babba Mária-kultusz kutatójának gyémántmiséjén azt a megrendítő apokrif imát (lásd a keretben!), amelyet az atya egyik tisztelője, dr. Limbacher Gábor néprajzkutató énekelt el a templomi kóruson. Ez volt az ő ajándéka a páternek, méghozzá a saját gyűjtéséből. A gyönyörűséges dallam, az imádság lélekemelő útravalót adott, máig őrzöm az emlékét.
Limbacher Gábor, aki nemcsak tudományos, hanem egyházi körökben is jól ismert kutató, eddigi felvidéki, erdélyi tudományos munkája mellett elsősorban a Palócföld szakrális néprajzi kincseinek felmutatásában jeleskedett. Pár éve azonban a Veszprém megyei Balatonakaliban is otthon érzi magát, ugyanis egy patinás parasztportának a tulajdonosaként feleségével, a szintén néprajzkutató dr. Lengyel Ágnessel magánmúzeumot hozott itt létre. Évről évre kiállításokon mutatják be a környék vallásos néprajzi örökségét, s az egykori természet közeli paraszti életmódot Szent Iván napjához kapcsolódó ünnepi tárlataikkal. Limbacher Gábor tavaly július óta a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum igazgatója.
– Újpesten születtem, vidékies környezetben, s olyan családból származom, amely „nem volt egészen otthonos” a szocializmus idején: értelmiségi és vallásos környezetben nevelkedtem – mondja. – Az a hiteles kereszténység, amit én a szüleimtől megtapasztaltam, nagy hatást gyakorolt rám, és ezért sose szakadtam el a hitemtől, gyakorló katolikus vagyok.
Először a család akaratára műszaki egyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát, de már harmadéves hallgatóként jelentkezett az ELTE szociológia szakára is, majd később fölvette e mellé még a néprajz szakot is. Friss diplomásként s már házasemberként nejével Balassagyarmatra költöztek, ott indult pályájuk a Palóc Múzeumban. A néprajzi örökségében és élő népszokásaiban gazdag környezet volt a vonzerő, vallja, valamint az is, hogy a határvárossá vált megyeszékhelyen a felvidéki magyarsággal is eleven kapcsolatot tudnak majd teremteni kutatómunkájuk kapcsán.
Hosszú ideig néprajzkutató főmuzeológusként dolgoztak mindketten, majd később Limbacher Gábort kinevezték igazgatónak. Munkásságának jeles állomása volt, mikor 1996-ban a honfoglalás 1100. évfordulójára a városi ünnepségsorozathoz kapcsolódva, a Szent Anna-búcsú történeti előzményeit kutatva életre keltették a településen a búcsújárás hagyományát.
Szent Anna a gyermekáldás patrónusa is, tisztelete mindig is élt a településen. A főplébánia-templom Szent Anna-oltáránál a névünnepen, július 26-án mindig búcsúi szentmisét celebráltak, s megható látvány volt, hogy ilyenkor megtelt a hajlék gyerekekkel, babakocsis kismamákkal, szülőkkel, mondja. Szent Anna tiszteletének már sajnos akkor is súlyos mondanivalója volt, hiszen a drámai nemzetfogyásra mutatott rá.
Az ünnepre készülődve egy kis kápolnát is emeltek a múzeum szervezésében 1995-ben a szabadtéri gyűjteményben (a szandai „káponka” mását), amelyet aztán az ünnepen, 1996-ban szentelt fel a helybéli atya. Az ünnepre az egész megyéből, de távolabbról is érkeztek hívek processzióban hordozott Mária-szobrokkal, lobogókkal, énekelve és imádsággal, színes népviseletben, meséli. A főplébánia-templomból a szentmise után zarándokmenetben vonultak a múzeumkertbe, ahol főpapi részvétellel köszöntötték a kápolnát és a Szűzanyát, akiknek kegyszobra az épület fülkéjében található. A búcsút azóta minden évben megrendezik Balassagyarmaton.
Munkásságának másik kiemelkedő eseménye volt 2000-ben a Kereszténység és államiság Nógrád megye ezer éves történelmében című millenniumi kiállítás megrendezése a Palóc Múzeumban, melyért minisztériumi elismerést is kapott. Ezen a reprezentatív kiállításon arra igyekeztek rámutatni, hogy a kereszténység a történelem mozgatórugója.
– Áldott benső kegyelmi állapot lehet tanúskodni a hivatásával is egy-egy vallási eseményen – vetem fel. – Hiszen ott van néprajzkutatóként és hívő emberként is…
– Abból a szempontból, hogy az ember kutatóként dolgozik, tehát tudományos tevékenységet folytat, független és közömbös, hogy hívő vagy nem hívő – mondja. – Bár kérdésfeltevéseit, megnyilatkozásait természetesen motiválhatja a hite. Az Egyház tanítása szerint a tudomány a Szentlélek negyedik ajándéka. Számomra ez a vonzó és követendő tudományos kutatói alapállás.
Mikor e riportot írom, Limbacher Gábor munkatársaival a Magyar Kultúra Napjára készül a veszprémi múzeumban egy nagyszabású kiállítással, amely Tárgy és lélek címmel palócföldi öltöztetős Mária-szobrokat és szakrális textileket mutat be a látogatóknak.
– Ezek a szobrok, öltöztetős paraszti madonnák olyanok, mint az archaikus népi imádság – vallja az igazgató. – Az egyik Máriácskát egy magánház környezetéből kaptam meg, egy másikat egy templom sekrestyéjében fedeztem fel, már egészen elaggott állapotban, egyet pedig plébániapadláson gyűjtöttem drámai állapotban.
– Van-e régóta vágyott, dajkálgatott terve, amelyet szeretne itt Veszprémben valóra váltani? – faggatom az igazgatót.
– Természetesen van, s remélem, a Gondviselés segítségével sikerül majd megvalósítani. Jövőre lesz 300 éve, hogy a várban megtelepedtek a piaristák. A múlt században a rendi gimnázium és a kolostor épülete világi intézményeknek adott otthont, de napjainkban üresen áll, állagveszélyes állapotban. Eladásával próbálkozik az önkormányzat, de eddig sikertelenül. Elképzelésem szerint a rendi jubileumot úgy volna szép megülnie a városnak és a rendnek, ha az épületnek új funkciót találnának. Az én álmom itt létrehívni a hivatások háza múzeumát. Ez emléket állítana a szerzetesi hivatásnak, s valamennyi emberi hivatásnak is, így például a királynői, királyi, nemesi, a paraszt-földművesi, a tanári hivatásnak és így tovább. Az intézmény a múzeumi szervezet kebelében kulturális és turisztikai komplexumként működhetne, ahol mindent a hivatás-szemlélet vezérelne, s ahol a különböző mesterségeket is bemutathatnánk, például a kereskedőkét (így vendéglőt is magába tudna fogadni az épület), a szerzetesi cellákban pedig a turizmus találna szállást magának. E mellett az épület a művészeteknek, hangversenyeknek is otthona lehetne. Ez a múzeum az emberi hivatásnak, az emberi mentalitásnak a pozitív szellemiségét emelné magasba, s ilyen értelemben ellentétes párja lehetne a Terror Háza Múzeumnak, amely az emberi élet negatív kicsengésének a mementója.
