„A fiút élve vezették oda…” (ApCsel 20,12)
Üldözőből megmentő
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Ejnye! Bundás! Hallgatsz mindjárt! – kiáltott rá Mikeás a haragos kutyára, aki egyre csak Eutichusz tarisznyája után kapadozott.
– Hagyja csak, uram, biztos érzi a halak szagát! – szabadkozott a fiú, és gyorsan felment az emeleti helységbe. De már olyan sokan voltak, hogy nem volt másutt hely, csak az ablakban. Izgatottan odaült és tarisznyájába nyúlt.
– Hoztam egy kis kenyeret és halat! – vette elő az ételt, de ki is kapta rémülten kezét a szütyőből, mert valami megmozdult benne, és ismerős hangon nyávogni kezdett. – Te vagy az, Sziszifusz? Hogy kerültél ide? No, ha már itt vagy, gyere az ölembe! – azzal fogta a macskát és térdére fektette.
Sziszifusz elégedetten dorombolt, de bizalmatlanul nézegette a terembe érkező alacsony, görbe orrú férfit. Ő pedig beszélni kezdett: „Kegyelem és békesség nektek Atyánktól, az Istentől és Urunktól, Jézus Krisztustól, aki föláldozta magát bűneinkért, hogy kiszabadítson minket ennek a világnak a gonoszságából Istenünk és Atyánk rendelése szerint. Övé legyen a dicsőség örökkön örökké! Ámen”
Sziszifusz gazdájára nézett:
– Már megint nem énrám figyelsz! Simogass még! – bújt oda fejével Eutichusz kezéhez, de ő észre sem vette, áhítatos figyelemmel szinte szívta magába Pál szavait: „Biztosítalak benneteket, testvérek, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől való. Hiszen nem embertől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából. Hallottátok már, hogy azelőtt még mint zsidó milyen magatartást tanúsítottam: könyörtelenül üldöztem az Isten egyházát és a romlására törtem.”
– No, no! Jó lesz, ha vigyázok az én gazdámra, hiszen ez az ember maga mondta, hogy könyörtelenül üldözött valakit. Hogy kit, nem igazán értem, de nem szeretnék a helyében lenni! – tűnődött a macska, és füleit hegyezve az idegent figyelte. Ő pedig csak beszélt, beszélt. Sziszifusz hiába küzdött ellene, szemei leragadtak, s még arra sem figyelt fel, hogy Eutichusz keze is ellankadt, feje előrebukott, s egyenletes légzése arról tanúskodott, hogy mélyen alszik. Valószínűleg azt álmodta, hogy ágyában fekszik, mert a következő végzetes pillanatban nagyot rúgott lábával, amitől Sziszifusz leröpült öléből, s csak annyit látott, hogy gazdája hátradőlve kizuhan az ablakon.
– Gazdám! Hová mész? Hiszen neked nincsenek szárnyaid? – nyávogta kétségbeesve, és ügyes mozdulattal a szemben lévő fa ágaira ugorva, s egykettőre a földön termett. – Kelj fel, gazdám! – dörgölőzött Eutichuszhoz, ám ő élettelenül feküdt a földön. – Az ő hibája! Megmondta, hogy könyörtelen üldöző! Jaj, szegény gazdám! – nyávogta.
De ekkor valami különös dolog történt. Pál lépett oda és megsimogatta.
– Ne félj! Visszakapod a gazdádat! – súgta a kandúr felé, majd hangosan ezt mondta: „Ne aggódjatok, még van benne lélek.” Közben ráborult és átölelte. Aztán pedig visszament az emeletre. Sziszifusz bámulva nézett utána.
– Hiszen ő nem is gonosz és nem is könyörtelen! Nem tudom, hogyan csinálta, de a gazdám újra él! Lehet, hogy többet kellene megtudnom erről a Pálról! Tudjátok mit? Utána megyek, s ha többet megtudok, majd nektek is elmesélem!
