Udvardi Erzsébet a festés szenvedélyéről
A fény emberen túli jelenség
Szerző: Toldi Éva
Fotó: Toldi Éva
Udvardi Erzsébet, a Badacsonyban élő Kossuth-díjas festőművész gondolatai ezek. A művésznő évtizedek óta a szépség, az értékek megőrzésén munkálkodik. Oltárképei, templomi pannói, akvarelljei szerte az országban – a Balaton-mentétől a Nyírségig és Sümegig megtalálhatók, de közgyűjteményekben – az Esztergomi Prímási Palotában, a Keresztény Múzeumban, Veszprémben, Tihanyban, Budapesten… – is fellelhetők. Udvardi Erzsébet azonban nem törtetve érte el mindezt, nem hangoskodik, nem tolakszik sosem. Mérhetetlenül szerény ember, művészetét leginkább mesterségnek és szolgálatnak tekinti. Az idén lesz nyolcvan esztendős. Nemrég a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Pro Cultura Christiana-díjat adományozta neki.
A művésznőt először a kezdetekről faggattam:
– Vajon milyen képi élményei voltak gyermekkorában, milyen emlékeket őriz a kisváros világából, mikor kezdett a festészet iránt érdeklődni?
– Szülővárosom, Baja, a Duna partján fekszik. A központtól távolabb egy csendes, akácokkal övezett, macskaköves utcában laktunk. Működött ott a cisztercieknek is gimnáziuma s a kalocsai iskolanővéreknek iskolája. Én az utóbbiba jártam, ott végeztem az elemit és középiskolát is. Mélyen vallásos családban nevelkedtem, ahol a hit nemcsak kifelé láttatott vallásosság volt, hanem megélt erő a mindennapokban. Pezsgő kulturális élet volt már a városban gyermekkoromban is, ami jó hatással volt a fiatalokra. Ha most visszagondolok, eszembe jut az első kiállítás, amit tíz éves koromban láttam a tanítóképzőben. Arra is emlékszem, hogy később elmehettem szülői engedéllyel még egyszer megnézni, mert annyira felvillanyozott. Akvarellek voltak a tárlaton, s olyan érdekes volt nekem, hogy úgy néz ki a papír, mintha ott nád lenne, meg víz, meg egy csónak, de az csak egy papír volt mégis. Alig tudtam betelni a látvánnyal. Az iskolában azonban a rajz sohasem hozott lázba, sokkal inkább az irodalom vonzott, nagyon jó tanáraim voltak, s a líra felé hajlottam leginkább, verseket is írtam, s költő akartam lenni. A rajzórákon akkoriban is inkább kézügyesség-fejlesztő feladatokat kaptunk, amelyben az alkotó fantáziának nem jutott szerep. Körülbelül tizenöt éves lehettem, a líceumba jártam már, amikor egyszer a kedves nővér kiültette az egyik osztálytársunkat, s azt mondta, rajzoljuk le őt. A téma, a feladat szinte bűvöletbe ejtett, s magam is meglepődtem, hogy mennyire jól sikerült a rajzom. Ezzel egy ajtó nyílt ki előttem, s egészen új fordulatot vett az életem. Fölfedeztem azt, hogy amit látok, azt le tudom rajzolni, festeni. Tehát az ábrázolás és a látás képessége, amit a Teremtőtől kaptam, felszínre jött. Elkezdtem járni a Rudnay-féle szabadiskolába, ahol délutánonként rajzolni lehetett, s fontos mesterségbeli ismereteket tanultunk meg. Otthon is mindent lerajzoltam; az édesapámat, amint olvassa az újságot, vagy édesanyámat, amint a kertben főzi a szilvalekvárt. Ezek után természetes, hogy a képzőművészeti főiskolára jelentkeztem, s fel is vettek. Bernáth Aurél osztályában tanulhattam. De az, hogy festőművész leszek, sosem fordult meg a fejemben, én rajztanár akartam lenni csupán.
– A művész a Teremtőtől kapja az alkotóerőt. Nagy Gáspár azt írta, hogy a vers születésekor Valaki ír a kezével. Ez elmondható a festőművészről is talán, hogy amikor készül a kép, Valaki fest a kezével… Különösen, ha olyan témát fest, amely a transzcendens világába vezet…
– Nem, nem, én azt túlzásnak tartanám, hogy ilyen nagy szavakkal beszéljek arról, amit én sokkal inkább mesterségnek, munkának tekintek. Inkább a profán megfogalmazásnál maradjunk, s nevezzük ezt az állapotot ihletnek, így sokkal szolidabb. Én csak egyet tudok, hogy van a feladat, s szeretném azt megvalósítani. A téma bennem élni kezd, de a kép teljes egészében még nem ismert előttem, az menet közben alakul ki. Előtte persze vázlatokat készítek, ami segít. Ezeket el szoktam vinni a helyszínre is, ahol majd elhelyezik a képet, hogy lássam, beleillik-e térbe, a miliőbe, tónusában illeszkedik-e.
– Festményei egészen különlegesek, egyéniek, hiszen tájképein is, vallásos témájú alkotásain is ott vannak mindig a ragyogó ezüstök és a csillogó aranyak. Mi inspirálta e szokatlan színek használatára?
– Életem meghatározó élménye volt első találkozásom a Balatonnal az 50-es évek végén. Mikor a vonatablakból kinéztem Akarattyánál, ahol szétnyíltak a fák, s megláttam egy különös szembefényben a tótükröt, amelyet az érkező szél felkorbácsolt, s melyen minden hullám külön-külön tükröződött valami végtelen fényességben, az olyan lélegzetelállítóan gyönyörű látvány volt, hogy máig felejthetetlen számomra. Véletlenek nincsenek, vallom, tehát a Gondviselés közreműködött, hogy nekem pont akkor kellett erre utaznom, s ezzel a fényességgel szembenéznem. El is határoztam, hogy valahol e vidéken szeretnék élni és dolgozni. Badacsonyban telepedtem le, s a Balaton vezetett rá az ezüst és az arany fontosságára a fényábrázolásban. Addig örök hiányérzet élt bennem: mikor kiülök a partra, fénylik a víz, télen a jég, s a lemenő nap sugarainak a vízre vetődése olyan jelenség, amit nem lehet elhanyagolni. E fény emberen túli jelenség. Ha ezt meg akarom festeni, maximum a fehér színnel dolgozhatok, de az nem fénylik. Fokozatosan jutottam el odáig, hogy használjam az ezüstöt, az aranyat. Kezdetben sokat küszködtem, hogy a kellő hatást elérjem, s aztán rájöttem, e színek mellé csak nem fénylő anyagot szabad felvinni a képre, hogy kiemelkedjék a háttérből.
– Mikor fordult a vallási témák felé?
– Amikor a hatvanas években Lékai Lászlót, a későbbi bíborost Badacsonyba helyezték plébánosnak. Anyámmal rendszeresen jártunk a misére. A plébános úr a falubeliektől érdeklődött, kik vagyunk. Így derült ki, hogy én festek. Ő abban a nehéz időben a templomok felújításával küszködött, ez keserves dolog volt, hiszen az államnak éppen az volt a célja, hogy a templomok romoljanak, hogy be lehessen zárni őket. Mikor a badacsonyörsi Szent Antal-kápolna felújításán fáradoztak, egyszer eljött hozzánk és megkérdezte, nem festenék-e egy fali képet oda, mert a korábbi festmények nagyon megrongálódtak. Én igent mondtam. Ezzel megint egy új fejezet kezdődött meg az életemben. Hamarosan sorra kaptam a megbízásokat, előbb itt a környéken, Badacsonytomajban, Ábrahámhegyen, később Keszthelyen, Hévízen, s aztán távolabb is – mindenütt a templomokban. (Lékai László eskette össze az esztergomi érseki palota magánkápolnájában 1974-ben Udvardi Erzsébetet párjával, a közelmúltban elhunyt Tamás Istvánnal, a nagyszerű íróval, aki méltó társa volt a művésznőnek.)
– A Pro Cultura Christiana-díj sokadik kitüntetése, de eddig állami díjakat kapott, s ez most egyházi elismerés. Mit jelent az Ön számára?
– Nagyon örültem neki, az ember mindig boldog, ha munkáját észreveszik vagy jónak tartják. Ez kellemes érzés, de azt is tudom, hogy a díjaktól nem lesz valaki jobb festő. Igazából a kép az, ami eldönti mindig, hogy jó festő-e vagy sem. Nagyon megható az, hogy sok állami díj után kaptam az Egyháztól is elismerést. Talán azt jelzi, hogy tudtam az elmúlt évtizedekben a szakmámmal, a képeimen keresztül valami kicsit nyújtani az Egyháznak, szolgálni ezzel is a jót a világban.
