„Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20)
A Feltámadott titka Szent Pál életében és leveleiben
Szerző: Kránitz Mihály
Az apostol egész életét, gondolkodásmódját meghatározza az a kinyilatkoztatás, melyet egyedülálló módon kapott a feltámadt Krisztustól. Ennek az élménynek alapján fejtegeti hosszan a korintusiaknak Krisztus feltámadását, amit nehezen tudtak felfogni. Erre teljes meggyőződéssel így utal: „Ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok” (1Kor 15,17).
A feltámadás mellett azonban Pál Jézus áldozatára is hangsúlyt tesz és ennek alapján mondja, hogy „nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a Megfeszítettről” (1Kor 2,2). Ő a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig balgaság (1Kor 1,23).
A kereszt az ókorban a leggyalázatosabb kivégzési mód volt, amellyel főleg rabszolgákat bűntettek. Ez méltatlan lett volna egy római polgárhoz, mivel kínzásokkal és a hóhérok erőszakos megnyilvánulásaival párosult. A halál csak a rettenetes szenvedések végén következett be. Jézusnak ez a legkönyörtelenebb halálnem jutott osztályrészül, de ezzel is a prófétai jövendölést teljesítette, mely átkozottnak tekintette azt, „aki a fán függ” (MTörv 21,21). E jövendölésben azonban nem annyira egy keresztre feszítettről, hanem a fára kifüggesztett bűnöző holttestéről van szó. Az egyházatyák ebben mégis a keresztre feszítés előképét fedezték fel.
A kegyetlen módon kivégzett és keresztre feszített Messiást hirdetni nem lehetett könnyű sem a zsidók, sem a rómaiak, de még a pogányok felé sem. Krisztus halála és feltámadása által azonban kivont bennünket a bűn és a halál hatalmából, s ezért tud elvezetni az Atyával való közösséghez is. Pál gyakran megtapasztalta, hogy amikor Jézus halálát és feltámadását hirdeti, akkor gyakran elfordultak tőle: „erről még máskor is meghallgatunk” (ApCsel 17,32) – mondták gúnyolódva az athéni filozófusok. Az apostol azonban nem változtatta meg evangéliumát, és bátran megvallotta, hogy „mi a megfeszített Krisztust hirdetjük” (1Kor 1,23).
Hogyan sikerült mégis Pálnak megnyerő módon szólni arról a keresztre feszített, de feltámadt Názáreti Jézusról, akire a közhatalom képviselői a jog minden eszközével lesújtottak? Sem a keresztnek, sem a Keresztrefeszítettnek, úgy tűnik, a legcsekélyebb esélye sem volt a görög-római világban arra, hogy bármilyen értéket is jelentsen. A keresztények azonban, akik ugyanebből a társadalomból származtak, ebben az eseményben Istent látták, a Keresztrefeszítettben pedig az ő Fiát. Micsoda merészség volt azt állítani, hogy a Felfeszített sorsa az egész emberiség életét érinti! A legszörnyűbb csapásból, ami őt sújtotta, származik a leghallatlanabb örömhír, vagyis a feltámadás! A tanítványokat és az első keresztényeket is maga Krisztus feltámadása alakította át, oly módon, hogy Isten titokzatos és rejtett bölcsességét tapasztalták meg és a Felfeszítettben a dicsőség Urát ismerték fel (1Kor 2,7-9).
Pál apostol egyedül a damaszkuszi esemény következtében ismerte fel Isten művét a Feltámadottban. Mialatt a keresztényeket akarta üldözni, a város határában „hirtelen világosság ragyogta körül és egy hangot hallott, amely megszólította: Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 22,7), „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl” (ApCsel 9,5), „A Názáreti Jézus vagyok” (ApCsel 22,8). Jóllehet Pál ekkor elveszítette látását, egy valami azonban belülről világossá vált számára, hogy az őt elvakító ragyogás ugyanaz, akit el akart távolítani a keresztények közösségből, mivel őt Istentől megátkozottnak látta (Gal 3,13). Akit Pál eddig megvetéssel kezelt, egy-két évvel a golgotai esemény után megjelent neki és feltárta önmagát: „Jézus vagyok, akit te üldözöl” (ApCsel 26,15).
Pál számára ekkor egyértelművé vált, hogy nem egyszerűen egy csoportot és nem is a keresztényeket, hanem magát Jézust üldözte. Váratlan vaksága a korábbi lelki vakságát is jelentette, de egyúttal a megvilágosodás reményét is, ahogy később erről beszámol: „Láttam Urunkat, Jézust” (1Kor 9,1), és „mintegy elvetéltnek megjelent nekem is” (1Kor 15,8). Ez egy semmi máshoz nem hasonlítható tapasztalat. Pál felismerte, hogy valóban az Úr Jézus áll a keresztények mögött, akiket ő üldözött. A látás és a hallás azonban igazolta számára, hogy a Názáreti valóban feltámadt, ahogy ezt az apostolok hirdették: „Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül” (1Kor 15,20).
Ott találjuk Pálnál az egyházi hagyományra való hivatkozást is, mely tőle a legősibb, a feltámadásról szóló hitvallást tartalmazza: „Krisztus meghalt bűneinkért az Írások szerint; eltemették, s harmadnap feltámadt az Írások szerint” (1Kor 15,3b-4). A feltámadásról szóló tanúságtételt Pál apostol Péterre és a Tizenkettőre vezeti vissza. Emellett megemlíti még Jakabot és azt az ötszáz testvért, akik közül néhányan már meghaltak, de a legtöbben még élnek, mivel mindegyiküknek megjelent a feltámadt Krisztus. Ők azok a szemtanúk, akiket fel lehet keresni, meg lehet kérdezni, mert személyesen látták az Urat (1Kor 15,5-7). A feltámadás tanúi sorában Pál apostol önmagát utolsóként, mintegy „elvetéltként” említi (1Kor 15,8), mert nem tartja magát méltónak, hogy az apostolok közé számítsák, mivel üldözte Isten egyházát.
A rövid hitvallás, amellyel Szent Pál a feltámadásba vetett személyes hitét is kifejezi, jóval előtte, valószínűleg az antiochiai közösségben, a jeruzsálemi keresztényüldözést követően, már Kr. u. 34-ben megfogalmazódott. Ez a feltámadásról szóló első, lejegyzett hitvallás. Ezen Pál sem változtat, sőt ezt tartja az evangélium foglalatának, melyet a korintusiakhoz elvitt, és levelében erre emlékezteti őket, mint a Krisztusba vetett hit felülmúlhatatlan alapjára (1Kor 15,1-3).
Szent Pált mélyen megragadta Jézus alázata és az egész emberiségért érzett szeretete. Ezért írja vallomásszerűen és az ókori levelek stílusától eltérően egyes szám első személyben, hogy „szeretett engem és feláldozta magát értem” (Gal 2,20), és hozzáteszi, hogy benne már nem is a saját lelke, hanem Krisztusé él: „élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (uo.).
Krisztus, aki a Szenvedő Szolga alakját vette fel, mindig engedelmes volt Atyjának, s ezért az alázatáért nyeri el a feltámadást és a felmagasztalást (Fil 2,8-9). Ezzel az áldozatos magatartásával érdemli ki az Úr címet (Fil 2,11), és a halálból való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyul (Róm 1,3). Szent Pál Jézus lehajlását és felemelkedését, vagyis alázatát, halálát és feltámadását a Filippi levél páratlanul szép Krisztus-himnuszában énekli meg (Fil 2,6-11).
Szent Pál tanításában kifejti, hogy a Feltámadt Krisztussal való személyes kapcsolatban a Szentlélek erősíti a hit megvallását. Bárki legyen is, csak a Lélekben mondhatja, hogy „Jézus feltámadt!”, vagyis, hogy „Jézus az Úr” (1Kor 12,3). Az üdvösségre is csak úgy jut el az ember, ha hittel elfogadja Jézus feltámadásának tényét: „Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz (Róm 10,9). A feltámadással ezért Jézus az élők és a holtak Ura (2Tim 4,1) is lett egyben, a Mindenható, aki az egész világ üdvözítője, különösen a hívőké (1Tim 4,10).
