Találkozás a hatvanéves Somogy Táncegyüttes művészeti vezetőjével
Tánccal mélyíti a nemzettudatot
Szerző: Lőrincz Sándor
„Az alkotás isteni adomány, így a koreografálás sem tőlem van; sokkal inkább az Istentől. Én csak megpróbálom úgy tisztán tartani a lelkem, hogy Isten minél inkább munkálkodhasson bennem. Ha ki tud bontakozni a talentum, akkor valóban varázsos produkciók születhetnek” – Turi Endre, az idén hatvanadik születésnapját ünneplő kaposvári Somogy Táncegyüttes fiatal művészeti vezetője vallott így, amikor arról kérdeztem, honnan eredezteti a csodát, amivel egy-egy autentikus folklórszám vagy táncszínházi előadás láttán örvendezteti meg a közönséget.
– Mindenhonnan szorongatnak bennünket; Krisztus fájdalma megnyilvánul rajtunk, hogy a dicsősége is megnyilvánuljon – idézi Pál apostolt, a népek apostolát. – Én is így vélem, s ezért próbálok is tenni egy-egy próbán vagy éppen egy-egy mű színpadra állítása során. Szerintem a koreografálás belső sugallat, s ha Istennel jó közösségben vagyok, akkor viszonylag könnyedén rátalálok az általa kijelölt útra, és felveszem a kívánatosnak ítélt ritmust.
Mint mondta, a kisgyerekeket is megpróbálja erre nevelni, hiszen nemcsak a Somogyot viszi a hátán, hanem több csoportban is tanít az Együd Árpád Művészeti Iskolában, valamint Somogyjádon, illetve sajátos nevelési igényű gyerekek között, a Bárczi Gusztáv Speciális Általános Iskolában. Merthogy a tánc is – csakúgy, mint a lovaglás vagy az úszás – jótékonyan hat a gyermeki személyiségre, s nemcsak a testet tartja karban, hanem a lelket is. Diákjait mindig arra ösztönzi: legyenek lelki tagjai a táncos közösségnek, és akkor másként hat rájuk az élmény, a varázs. Természetesen Turi Endre is olykor-olykor kompromittálódik a lelkiismeretével, hiszen a próbák hevében, abban az izzásban, amit csak egy táncos élhet át, bizony kemény szavak is elhangzanak. Nemcsak a térformák a fontosak, hanem a színpadi fegyelem is.
– Nincs tökéletes ember, csak tökéletes szándék – jegyzi meg –, de ezzel tisztában van a tánckar is. Főleg olyankor, ha úgy érezzük egy-egy előadás után: talán lehettünk volna jobbak is.
Turi Endrének valóban élete a tánc, hiszen kilenc évesen már a Németh Ágnes vezette Somogyi Aprók gyermektáncegyüttesben táncolt. Előtte Gyékényesen ropta, 1988 óta pedig a Somogyban. A néhány éve meghalt jeles koreográfus, Mosóczi István jegyezte akkor az együttest. Talán az általa képviselt és szakmai körökben bizony idegenkedve fogadott táncszínház még inkább tudatosította benne: a mai magyar néptáncművészetben helye van a folklórnak, a táncszínháznak és a kortárs táncnak is.
– Sajnos, a kereskedelmi csatornákon szocializálódók csupán annyit tudnak a folklórról, hogy bő szárú gatya és cigány muzsika – mondta. – Ismereteik megrekednek ennél, és a kibeszélő show-k, a bulvársajtó sokkal inkább érdekli a fiatalokat, mint az, hogy ki volt Martin György, s milyen nagyot alkotott a Honvéd Táncegyüttesben Novák Ferenc, akit mindenki csak Tatának nevez.
Endre is néhány évig a Honvédban táncolt, de a szíve hazahúzta. Merczel Istvántól átvéve a stafétát, 2002-től áll a Somogy Táncegyüttes élén, amelyet 1949-ben Somogy Megyei Népi Együttes néven Kanyar József alapított – ekkor énekkar és zenekar is részét képezte az együttesnek –, s később olyan művészeti vezetők irányították, mint Együd Árpád, Csikvár József, Vida József, Foltin Jolán. Az autentikus folklórszámok nemcsak idehaza, hanem külföldön is mindig nagy sikert arattak, hiszen a Somogy bejárta a fél világot. Glindében, Kaposvár német testvérvárosában is többször vendégeskedett, de a hajdani szocialista táboron kívül Algériában, Ankarában, Finnországban is fellépett. Nemrég pedig éppen Franciaországból tértek haza egy nemzetközi fesztiválról, ahol egyebek mellett somogyi, rábaközi, györgyfalvi és cigány táncokra perdült a szoknya, lendült a láb.
– A kárpát-medencei és ezen belül is a magyar néptáncművészetnek hihetetlen temperamentuma van – állítja Turi Endre. – Légyen szó egy virtuóz leánytáncról vagy egy pörgős fiútáncról. Hiába lép színpadra egy indonéz vagy egy kenyai csoport, amelyek kétségtelenül kuriózumnak számítanak európai fesztiválokon, a magyar virtus és a remek tánctudás láttán biztos a vastaps. Úgy vélem, a magyar néptánckultúra emeli hazánk imázsát, jóllehet a kulturális tárca jobban támogathatná az együtteseket. Nemcsak a profikat, hanem az amatőröket is, mint amilyenek mi vagyunk. Tanulás vagy munka mellett hetente kétszer találkozunk, és ehhez jönnek a fellépések. Valóban nagy elszántság kell ahhoz, hogy ilyen nagy áldozatot hozzanak a fiatalok, hiszen a sikert nem adják könnyen. Mi is megszenvedünk érte, ám amikor együtt meghajlunk a színpadon, és szinte fülünkbe ég a taps szava, akkor mindent elfeledünk. Nekem első dolgom, hogy mindezt megköszönjem a Gondviselésnek.
Az idei, a hatvanéves születésnap jegyében zajló év különösen termékeny volt. A Somogy Táncegyüttes harminchat fiatalja tűnik fel a Társulattal színre vitt István, a király című rockoperában. Már több tucat előadáson túlvannak, s még várható felkérés. A Kaposvári Tavaszi Fesztivál maradandó élményei közé kívánkozott a Móra Ferenc művéből készült A rab ember fiai című produkció, de ugyancsak különös ovációval fogadták a nyári múltidéző estet, ahol a „nagy öregek” is megmutatták: nem csak a húszéveseké a világ. Szabados Péter, az együttes egykori meghatározó egyénisége, a rendszerváltozás utáni Kaposvár első polgármestere is a régi hévvel és örömmel ropta. A legidősebb színpadra lépő táncos pedig már hetven felé közeledik; a vendégek között nyolcvan felettiek is voltak, csak ők nem táncoltak…
Ilyenkor felidéződik a múlt. Egy-egy név, egy-egy legendás koreográfia, hazai és külföldi út. Mosóczitól az Amerikás dal, a Tavaszi szél, a Ballada, Merczeltől a János vitéz vagy a Járd ki lábam… S az örök igazság: a szép mozgás a szem muzsikája, hiszen a táncosok mindenkor arra törekedtek, hogy ünneplőbe öltöztessék az emberek szívét. Ünnepelni és emlékezni pedig kell, mert emlékek híján szertegurulnának múltunk gyöngyszemei.
A kiváló minősítéssel és Martin György-emlékplakettel büszkélkedő s a Prima Primissa területi közönségdíjával tavaly elismert Somogy is ezt teszi, hiszen az országban talán egyedülállóan együtt menti és élteti a folklórt, a táncszínházat és a kortárs táncot. A talp alá valót pedig a Somogy Zenekar játssza, vagy – ha a stílus úgy kívánja – gépzene hangzik fel. Persze ez csak team-munkában működik igazán. Az együttes jövőjét egy alapítvány biztosítja, amelynek elnökasszonya, Rónai Csabáné, Mami, akinek neve oly régóta hozzátapadt a Somogyhoz. Sokan mondják: ő a lelke az együttesnek. A kiváló népzenész, Csikvár Gábor nélkül pedig – aki egy időben együtt muzsikált Ifj. Csoóri Sándorral az első magyarországi dudazenekarban – szintén nem működhetne e nagy múltú alkotócsoport. Koordinál, egyeztet, alkudozik és lobbizik, hogy támogatókat nyerjen meg, fellépéseket szervezzen, hogy tovább tudjon élni e rangos művészeti műhely. Az ősz folyamán például a kaposvári Csiky Gergely Színházban adnak önálló estet, amelyen már most borítékolható a telt ház és a siker. Ami erőt ad, ami bátorít s ami azt igazolja: az egységesülő Európában is büszkének kell lenni magyarságunkra, néphagyományainkra. Még ha Magyarország csupán egy kicsinyke kokárda is a világ gomblyukában, akkor is van mit felmutatnia.
Ezt vallja Turi Endre, a Kaposvár Város Szolgálatért-díjjal elismert néptáncpedagógus, a gépésztechnikusból lett koreográfus is, aki százötven gyerektáncossal és fiatallal van napi kapcsolatban. Érzi a felelősségének a súlyát is, hiszen miközben táncolni tanít kicsiket és nagyobbakat, népet, nemzetet ment. Jó, hogy partnereket talál ehhez, és erőt ad hozzá a Gondviselés, hiszen gerincműtétje után pár héttel már újra táncolt az István, a királyban.
Színpad, mozgás és tanítás nélkül elképzelhetetlennek tartja a létet.
