„Minden egyes találkozással én magam is több leszek”
Mikrofonnal a kezemben
Szerző: Bodnár Zita
Diós Judit az MR1-Kossuth Rádió Krónika című műsorának munkatársa. „Pontos, informatív, korrekt, nem elfogult” beszámolóiért 2008 decemberében Sinkó Ferenc-díjjal tüntették ki, 2009 januárjában pedig a Magyar Katolikus Püspöki Kar a Szalézi Szent Ferenc-sajtóösztöndíjat adományozta a fiatal riporternek.
– Mennyire volt tudatos a szakmaválasztás?
– Igazság szerint eredetileg jogásznak készültem, de a felvételi után a bölcsészkaron kötöttem ki, és nem bántam meg. Szociológia és kommunikáció szakon végeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A szociológia 18 évesen nagyon izgalmasnak tűnt, és az is. Mai magyar társadalom, rétegződés, jogszociológia…, riporterként is jó legalább egy kicsit érteni a statisztikához. Kisebbségi és településszociológiai szakirányokra specializálódtam, de mivel mindig is foglalkoztatott a szegények sorsa, érdeklődtem a szociálpolitika iránt is. Annyira, hogy később ehhez kapcsolódóan elvégeztem egy kiegészítő képzést az Államigazgatási Főiskolán. A kommunikáción belül kezdettől fogva a rádió vonzott, pedig nem volt ilyen múltam, csak az iskolarádió és egy rádiós tábor. Úgy érzem, hogy a rádió valahol átmenet az újság és a televízió között: a riporter nem bújik el annyira, mint egy újságíró az írott szöveg mögött, ugyanakkor nem is mutatja magát egészen, mint a televízióban.
– A ’90-es évek végén még szinte ismeretlen fogalom volt itthon az „önkéntesség”. Miért épp ez került érdeklődése középpontjába?
– Egyetemistaként én magam is próbáltam önkénteskedni. Úgy vettem észre, hogy ahogy bennem, épp úgy másokban is élt az erre való nyitottság, arra, hogy ingyen adjunk az időnkből és az energiánkból másoknak. Azt tapasztaltam azonban, hogy hiányoznak a szervezők, akik fogadják az önkénteseket, néha megveregetik a vállukat, összefogják az ilyen jellegű feladatokat. A szakdolgozatomban arra kerestem a választ: milyen szervezést igényel egy jól működő önkéntes háló, mi szükséges ahhoz, hogy az emberek megszólítva érezzék magukat, hogy motiváltabbak legyenek, mi a civil szervezetek feladata ebben a kérdésben.
Egy ösztöndíjnak köszönhetően három hónapot töltöttem Finnországban, ahol az önkéntesség nagy múltra tekint vissza. Egész másképp működik, mint nálunk. Számos civil szervezet munkáját tanulmányoztam. Volt, ahol egyáltalán nem foglalkoztak például toborzással, mert az emberek felhívás nélkül is örömmel jelentkeztek ezekre a feladatokra. Úgy látom, az elmúlt években sokat fejlődött az önkéntesség rendszere Magyarországon is, de még így is nagyon sok erő rejlik a társadalomban, ami nincs kiaknázva.
– Mégsem szociológusként, hanem rádiós riporterként helyezkedett el.
– Kommunikáció szakos hallgatóként szakmai gyakorlatra az MR1-Kossuth Rádióba kerültünk, a Krónika és a Falurádió című műsorok szerkesztőségébe, ahol belekóstolhattunk az igazi rádiós életbe. Nagyon izgalmas volt. Miután befejeztem az egyetemet, lehetőségem nyílt arra, hogy az egri katolikus rádió budapesti tudósítója legyek, illetve hamarosan Iránytű címmel egy ifjúsági műsor szerkesztésével bíztak meg. Nagyon szerettem ezt a munkát, igazi kihívást jelentett számomra. Egy évvel később riportert kerestek az MR1-Kossuth Rádióban, jelentkeztem, és felvettek. Így dolgozom immáron öt éve a Krónikának.
– Hírműsorban dolgozik. Mennyire sikerül megőriznie az objektivitást?
– Az a tapasztalatom, hogy azzal a témával, amely valamilyen szempontból közel áll hozzám, amely esetleg személyesen érint vagy kötődöm hozzá, sokkal nehezebb foglalkozni. Lehet, hogy egyetértek egy-egy társadalmi szervezet céljaival, vagy fontosnak tartom üzenetüket, mégsem lehetek a szóvivőjük, hiszen a műsort olyan emberek is hallgathatják, akiknek egészen más a véleményük az adott kérdésben. Nem lehet a riportom irritáló, bosszantó. Semlegesnek és objektívnak kell lenni. Sokat segít, hogy tisztában vagyok az értékrendemmel, hogy hova kötődöm, és mindez milyen korlátokat szab nekem, s tudom, mi lehet ezek ellensúlya.
– Ön a Krónika szerkesztőségében az egyházi témák felelőse. Háttértudása segíti vagy gátolja a közérthető tudósításban?
– A riporter a hallgatót képviseli. Természetesen a riporter igyekszik tájékozott lenni, minél több háttérinformáció birtokába jutni, de ennek ellenére azokat a kérdéseket kell feltenni, amiket a hallgatók is megkérdeznének. Így van ez az egyházi témákkal is. Hiába tanultam meg sok mindent liturgikából, egyháztörténetből, dogmatikából, nem kérdezhetek úgy, mintha ezek a kérdések mindenki számára evidensek lennének. A társadalomnak csak igen kis hányada van tisztában az egyházi fogalmakkal, ezeket vagy meg kell magyaráznom, vagy rá kell kérdeznem.
– Miért érzi különlegesnek a munkáját?
– Mint az MR1-Kossuth Rádió riportere nagyon sok helyre eljutok, oda is, ahova magamtól nem mennék el. Időnként járok például bírósági tárgyalásokra. Nehéz látni a bilincsbe vert elítélteket, egy gyilkosság áldozatának hozzátartozóit… Nem jó érzés ebben a közegben lenni, de mindenképpen értékes tapasztalat. Készítettem riportot a keleti aluljáró építésekor az aluljáróban, többször elmentem már úgynevezett hajléktalan körútra krízisautóval. Egyszer egy lelkész is velünk jött, aki minden hajléktalannal imádkozott egészen egyszerű szavakkal. Semmi különöset nem tett, csak melléjük ült és elmondta fohászát. Megdöbbentő tapasztalatot jelentett számomra, hogy mennyire megnyíltak ettől az önzetlen szeretettől és figyelemtől a hajléktalanok, milyen őszintén beszéltek.
– Nehéz lehet lelkileg feldolgozni ezeket a találkozásokat.
– Persze, ezek mind személyes élmények. Mint riporter vagyok jelen, ezért igyekszem kívül maradni, de engem is megérint minden egyes szó, gesztus, mások szenvedése, kilátástalansága. Nem kezdhetek el könnyezni, szorongani, de rám is hatással vannak ezek a beszélgetések. Minden egyes találkozással én magam is több leszek.
– Csak 2-3 perc áll rendelkezésére, hogy egy-egy riportban ne csak információkat közöljön, hanem benyomásainak is hangot adjon. Hogyan szelektál, mi menjen le adásba, és mit vágjon ki az anyagból?
– Minden újságíró kezében fontos eszköz az olló, vagyis hogy mi kerül be és mi marad ki az anyagból. Egyrészt tartalmi szempontok alapján szelektálok, másrészt – főleg a riportoknál – figyelek arra, milyen érzelmi húrokat pendítek meg. Gondolok itt például arra, melyik hajléktalan szólaljon meg végül. A napi munkában gyakran készítünk olyan összeállításokat, ahol adott egy téma, amihez különböző, sőt ellentétes nézőpontokat képviselő embereket kell megkérdezni úgy, hogy abból egy kiegyensúlyozott anyag legyen. Ez nehéz, főleg mert közben szorít az idő.
Emlékszem, amikor a legelső interjúim egyikét készítettem, felvettem tizenkét percet, bár tudtam, hogy az anyag két percnél hosszabb nem lehet. Iszonyú kínlódások árán sikerült megvágnom két percre, de úgy éreztem, rengeteg mondanivaló elveszett. Végül 37 másodperc ment le belőle, mert a szerkesztő úgy ítélte, ennyiben is minden lényeges információ benne van. Amikor először mentem sajtótájékoztatóra, legalább háromnegyed órát szenvedtem, hogy kihámozzam a lényeget, de így is csak egy 3-4 perces anyagot tudtam összeállítani. Mire kész lettem, az igazi tudósító, akit elkísértem, már rég leadta a másfél perces tudósítását.
– Mi a jó riporter ismérve?
– A riporteri munka alapkövetelményei a lényeglátás, a szelektálás, a gyorsaság, a pontosság. Nem lehet eltéveszteni, hogy 1 millió vagy 1 milliárd, Lajos vagy László. Előfordul, hogy fél 12-kor vége a sajtótájékoztatónak, délben élő adásban bejelentkezem, és tíz mondatban összefoglalom a lényeget. Miután befejezem, gyakran úgy érzem, mintha nyelvvizsgatesztet kellett volna kitöltenem, mert minden adatnak, mondatnak pontosnak kell lennie. Közben pedig lehet, hogy meglöknek, vagy egy tüntetés után egy híd közepén állok, és elfújja a szél a papírom…
– Mi az a plusz, amitől riportjaival valóban képes megszólítani a hallgatókat?
– Azt hiszem az, hogy jól tudok másokat meghallgatni. Nagyon jó tapasztalat számomra, hogy szívesen beszélgetnek velem az emberek, nem keltek bennük ellenérzést. Általában képes vagyok beleérezni magam a másik ember helyzetébe. Ez mindenképpen nagy segítséget jelent a munkámban, mert így közvetlenebb beszélgetések alakulhatnak ki. Ha az interjúalanyom látja, hogy tényleg érdekel, mit gondol, attól megnyílik, és színesebb, érdekesebb lesz mindaz, ami mond.
– Decemberben Sinkó Ferenc-díjjal tüntették ki, idén januárban pedig a Szalézi Szent Ferenc-sajtóösztöndíjat vehette át. Számított az elismerésekre?
– Nagyon meglepődtem, amikor a MAKÚSZ (Magyar Katolikus Újságíró Szövetség) nekem ítélte a Sinkó Ferenc-díjat. Természetesen nagyon fontos visszajelzés számomra, hogy felfigyeltek a munkámra, és van, akinek tetszik mindaz, amit csinálok. Ezek után végképp nem számítottam arra, hogy még egy elismerésben részesülök a Püspöki Kar részéről. Mindenképpen önbizalmat ad, megerősít és lendületet ad az előttem álló feladatokhoz.
