Cikkek listázása

Papok, szerzetesek szüleivel beszélgettünk

Isten beköltözött a családunkba

Szerző: Körössy László

Papszentelések időszakában vagyunk, azokra az emberekre figyelünk, akik elkötelezik magukat Isten hívására, az Ő szolgálatára. Egy út kezdetén állnak ők, de mégsem a semmiből léptek elő. A háttérben ott a gyermekkor, a fiatalság, és ott vannak azok is, akik meghatározó szereplői voltak ezeknek az éveknek; s akik közelebbről-távolabbról, de valamiképpen továbbra is kísérői lesznek fiuk vagy lányuk életének – a szülők.
Tizenöt évvel ezelőtt merült fel a gondolat egy édesanya fejében, hogy a papi-szerzetesi hivatást választó ifjak szülei számára találkozót szervezzen, ahol alkalom nyílik arra, hogy édesanyák, édesapák megosszák „megváltozott életállapotuk” örömeit, gondjait.
Idén is lesz ilyen találkozó Tahiban, a Szív Lelkigyakorlatos Házban. A júniusi papszentelések apropóján Nobilisné Máriával, a lelkigyakorlat „ötletgazdájával”, valamint Szilvay Gézáné Annával, kilenc gyermek (köztük egy szerzetessé lett lány) édesanyjával beszélgetünk.

Nobilisné Máriát először természetesen az ötlet indítékáról kérdeztük.

– Az első két gyermekünk – egy fiú és egy lány – a nyolcvanas évek végén, szinte egy időben közölte velünk, hogy Isten hívja őket papi, illetve szerzetesi szolgálatra. Ez még a legfelkészültebb családokban is váratlan „fordulat” lenne, ahogy nálunk is az volt, habár a nagybátyám és az unokatestvérem is pap. Dupla meghívás. Ekkor ötlött fel bennem, hogy el kellene vonulnom egy lelkigyakorlatra ezt az egészet végiggondolni, hogy mit is tesz az Úr a mi családunkban. A folytatás pedig az lett, hogy később kiderült, ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül, s így Tahiban sor került az első összejövetelre. A Jézus Szíve nővérek nagyon nyitottan fogadtak minket, pedig sokan jöttünk, eleinte nem is volt elég hely.

Azóta már harminc alkalommal (közel kétszázan) találkoztunk ezen a „hivatásgondozó” lelkigyakorlaton, ahogyan Nagy Ferenc atya nevezte összejöveteleinket, hiszen vallotta, hogy a szülőknek igenis van szerepük fiuk, lányuk sorsának alakulásában. A kérdés az, hogy milyen módon és milyen mértékben.

Tizenöt év hosszú idő, ma már vannak köztünk olyan szülők is, akik megélték, hogy gyermekük „megfordult” a hivatás útján, és kilépett. Számukra a legfontosabb tudatosítani azt, hogy akit szeretünk, azt nem a tetteiért, hanem önmagáért szeretjük.

Kérdések és tanácsok

– Sokszor elhangzott már a legmeredekebb kérdés a lelkigyakorlaton: elment az esze a fiunknak/lányunknak, hogy ezt a hivatást választotta?

Bizony, az a tapasztalat, hogy meg kell tanítani a szülőknek, hogy elfogadják gyermekük döntését – folytatja Nobilisné Mária.

Egy anyukának – aki végigszenvedte a lelkigyakorlatot, mert rengeteg problémája volt azzal, hogy a lánya szerzetesnek ment – egyszer egy idős atya azt mondta, hallgatva a lányáról szóló történeteket: „De asszonyom, hiszen a maga lánya egy szent.” Ettől kezdve az anyában valami megváltozott, és később szülői közösségünk egyik motorja lett – béke költözött a szívébe.

Egyébként engem a fiam és a lányom tanított meg arra, hogy miként alakítsunk ki megfelelő viszonyt velük. Nem kell mindenbe beleszólnunk, és nem kell tudnunk gyermekünk minden apró mozdulatáról. Persze ez nem mindig könnyű. Van olyan édesanya, aki azt mondja: a fiam szobáját olyan szépen berendeztem, gyönyörű hófehér szőnyeget tettem a padlóra, de úgy össze van taposva… mert mindenkit beenged a szobájába!

Erre azt mondanám, hogy gondoljuk meg, anyósnak lenni sem könnyű. És akkor még nem beszéltünk az apákról, akiknek más miatt nehéz az egész. „Miért nincs valami rendes állása, miért nem viszi tovább a család nevét?” Valamint, ha idősebb szülőkről van szó: „Ki fog gondoskodni rólunk?” Nehéz elfogadni gyermekünk választását, de ez az egyetlen út.

Egyik lányom mondta valamikor, egy beszélgetés közben: édesanya, amikor Jézus a családból meghív valakit az Ő szolgálatára, akkor maga költözik be a családba.

Kapcsolatban maradni

– Amikor látom a lányom vagy a fiam arcán, hogy van valami gondja, arra kérem, hogy „csak annyit mondj el belőle, amennyit el lehet mondani.” A többi nem rám tartozik. Ez sem könnyű. De emlékszem, amikor gyerekek voltak, és indultak a város másik végébe iskolába, és én néztem ki az ablakon, ameddig csak tudtam, integettem nekik, majd amikor eltűntek a házak között, így fohászkodtam: most már nem tudom tovább kísérni őket, légy szíves, Te kísérd őket, Uram!

A döntések háttere

Szilvayné Anna: – Kilenc gyermekem született, és van huszonhárom unokám. A legfiatalabb lányom angolkisasszony lett. Férjem jogász volt, a bíróságon dolgozott. Én életem során végig dolgoztam, tanítottam matematikusként – először kutatóintézetben, majd gimnáziumban huszonhét évig, azután a Műegyetemen. 1992 novemberében vesztettem el a férjemet, de addigra minden gyermekem élete rendeződött. A párom megérte azt, amikor a legkisebb lányom – aki egyébként nagyon apás volt – belépett az angolkisasszonyokhoz.

Én is csatlakoztam a szülők csoportjához Tahiban, és ott találkoztam a Jézus Szíve Társasága nővéreivel, jelenleg a Jézus Szíve Népleányai Társaság Egyetemi Szakkollégium vezetőjeként teljesítem szolgálatomat.

Véleményem szerint sokat számít a hivatások esetében a családi háttér. Az Egyetemi templom kórusában találkoztam a férjemmel, akivel megegyezett az életről vallott felfogásunk, vállaltuk a gyerekeket, és vallásos nevelést biztosítottunk számukra. Nem volt könnyű; nehéz, ronda időket éltünk, mégis Istenre bíztuk életünket. Az Egyházon belül számos jó példát láttak, kiváló papokkal, szerzetesekkel találkoztak a fiatalok – elmondhatom, hogy alapjában véve jól alakult a családunk sorsa, és hálát adok azért, hogy gyermekeim, unokáim megmaradtak az Úr Jézus mellett. Legkisebb leányom pedig elkötelezte magát az Ő szolgálatára.

Egy másik családhoz tartozva

– Megvallom, a férjemmel már közös életünk elején imádkoztunk azért, hogy legyen pap gyermekünk. A lányunk szerzetesnővér lett – és ez valamiképpen példaértékű az életemben. Amit az Úrtól kértem, azt mindig megadta, még ha nem is olyan formában, ahogy kértem, de valami többletet mindig kaptam hozzá. Azt gondolom, hogy a lányom megtalálta a helyét. Ugyanakkor megmaradt a jó kapcsolata a családdal is. Van egy családi levelezőlistánk, ahol mindenki közölheti búját, baját, örömét, és ha kell, kérheti, hogy imádkozzanak érte. Ezáltal is kapcsolatban maradunk. A szerzetes lányom pedig sokat segít lelki problémák esetén még az unokatestvéreinek is. Általa jó példát látnak az unokák is, s ez akár újabb hivatások „katalizátora” lehet. Jól ráérez az emberek gondjaikra, így hathatós is a segítsége. Az más kérdés, hogy ő már alapjában véve egy másik családhoz, a szerzetescsaládhoz tartozik.

A szülő, azt hiszem, sokat segíthet abban, hogy tudatosítja gyermekében, amikor az pályát, hivatást választ, hogy mindenütt emberek közösségébe lép be. Így van ez az Egyházban is. A továbbiakról pedig az a véleményem, hogy a tanácsainkkal kísérhetjük gyermekeink életét, de nem szabad rájuk erőltetnünk semmit, hiszen az ő életükről saját maguknak kell dönteniük.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>