Interjú Nobilis Márióval, az OLI igazgatójával
Az utolsó órában vagyunk
Szerző: MK
Fotó: Lambert Attila
Hívő emberként hogyan készülhetünk fel az életünket alapjaiban érintő környezeti változásokra? Mit tehet az Egyház a megváltozott helyzetben? Az emberek hamis reményeiről és a lelkipásztorkodás lehetőségeiről is beszélt szerkesztőségünknek Nobilis Márió, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója.
– Hogyan lehetne összefoglalni azokat a folyamatokat, melyek világunkat a válság felé sodorják, és az emberek mennyire veszik komolyan ezeket a mindannyiunk jövőjét érintő előrejelzéseket?
– Egyre gyakrabban hallani prognózisokat – amelyeket egyre pontosabbnak és megbízhatóbbnak lehet tekinteni – arról, hogy a jelenlegi technikai civilizáció – főleg energetikai – alapjai egyáltalán nem olyan stabilak, mint azt eddig képzeltük. Túlságosan is a kőolajszármazékokra és a fosszilis energiahordozókból kinyert olcsó villamosenergiára építettük, és erre alapozva tartjuk fenn a nyugati világ életformáját. Reális és komoly számítások alapján ennek már vége, a kitermelés a csúcsot elérte és már csökkenőben van. Ez komolyabb és mélyrehatóbb változásokat fog okozni életkörülményeink terén, mint ahogy azt az emberek gondolják, és hamarabb, mint ahogy azt az emberek remélik. Túlságosan magától értetődőnek tartjuk a technikára alapozott jelenlegi kényelmi szintünket – pedig mindez könnyen összeomolhat, ahogy a nagy ellátórendszerek, például a vízellátás, az egészségügy és hasonlók is veszélybe kerülhetnek. Ezek reális aggodalmak, amelyekkel foglalkozni kell. Vannak, akik azt mondják, hogy ne beszéljünk ilyesmiről, mert nem szabad az embereket ijesztgetni; azonban egyrészt már nincs idő a finomkodásra és a fokozatos adagolásra, mert lehet, hogy az utolsó óra 59. percében vagyunk, másrészt pedig tapasztalataim szerint – főleg a fiatalok körében – ezek a gondolatok csak az első pillanatban okoznak aggodalmat, de aztán sokkal inkább aktivizálják, mintsem lebénítanák őket.
– Hogyan készülhet fel a jövőre a hívő ember?
– Bizonyos szinten ugyanúgy, mint mindenki más, de egy biztos: egymagában nem tud jól készülni. Az emberiségnek, vagy ha szűkebb értelemben vesszük, az egész országnak, a társadalomnak együtt kell készülnie. Az egyik eszköz a kezünkben az önkorlátozás, vagyis hogy önként lemondunk arról, hogy többet használjunk fel a világból, mint amennyi abból nekünk igazságosan jut. Másrészt megváltozott szemléletmóddal kell viszonyulnunk a világhoz: globálisan kell néznünk az emberi tevékenységek egymásra hatását, tetteink és döntéseink következményeit, és nem elég csak saját pillanatnyi szempontjainkat figyelembe venni. Ugyanakkor lokálisan is nézzük a világot: észre kell vennünk, mi az, amit helyben el tudunk érni, és nincs szükség arra, hogy messzire menjünk érte. Sokkal jobban oda kell figyelnünk egymásra, kapcsolatainkra és közösségeinkre, és meg kell vizsgálnunk, hogyan tudunk összefogni másokkal, és hogyan tudunk az ő szempontjaikat is figyelembe véve élni. Ezek általános feladatok, amelyeket minél több embernek el kellene kezdeni.
Keresztényként ehhez sokat hozzáadhatunk. Az önkorlátozás például kétségbeejtő szó lehet sokak számára, és esetleg igazságtalannak érezhetik, hogy ha az előző generációknak nem kellett magukat korlátozni – kellett volna persze, de nem tették –, akkor nekünk most miért kell. Mi keresztények viszont ismerjük a böjt fogalmát, nekünk az önkorlátozás nem feltétlenül kudarc és tragédia. A szemléletváltozás szükségességéhez pedig azt tehetjük hozzá: mi ezt ismerjük, ez a metanoia, amit megtérésnek fordítunk, s eredetileg azt jelenti: megváltoztatni a gondolkodásmódot. A kapcsolatokra, a közösségekre és a szolidaritásra való odafigyelés kapcsán elmondhatjuk: ez is ismerős számunkra, hiszen Egyházunk a közösségek közössége, mi eredendően is ezt akarjuk építeni. A keresztények sajátosan ezeket az értelmező, értelemadó szempontokat tudják hozzáadni a környezeti problémák megoldásához, mondhatjuk úgy is: képesek mélyebben megragadni ezeket a kérdéseket. Ha a keresztény az evangéliumot komolyan véve él, akkor ezek a tulajdonságok, szemléletmódok tulajdonképpen automatikusan megszületnének az evangéliumi életformából. De a mostani helyzetben nem elég várni erre a megszületésre: kiemelt figyelmet kell szentelni neki. Meg kell tanulnunk újra szabadnak lenni a ma oly erősnek tűnő „metavilágtól”, hogy ne csak akkor lássuk értelmesnek és élhetőnek az életet, ha technikai eszközök vesznek minket körül, és ne essünk kétségbe, ha nem, vagy korlátozottan áll rendelkezésünkre áram, hűtőgép, repülőgép és hasonlók.
– A ránk váró mélyreható változások közepette milyen szerepe lesz az Egyháznak és a lelkipásztoroknak?
– Az Egyház Magyarországon is tett már egy fontos lépést ezen a téren, amikor tavaly novemberben megjelentette Felelősségünk a teremtett világért című körlevelét. Ezzel is arra akar ösztönözni, hogy ébredjünk felelősségünk tudatára. Az Egyháznak egyébként alapvetően nem kell mást tennie, mint eddig, hiszen, ahogy mondtuk, az evangéliumi élet értékeiből szinte maguktól következnek azok a tennivalók, amelyeket már csak a világ iránti szeretetünkből fakadóan is meg kell tennünk, s ez az, amit más szóval környezetvédelemnek vagy teremtésvédelemnek mondhatunk. Tény, hogy az Egyház eddig ezt a feladatát nem annyira helyezte a középpontba – most jobban ki kell domborítanunk. Egyrészt azért, mert eddig nem tettük elég határozottan, másrészt azért, mert a világnak, a többi embernek erről valamiképpen tanúságot kell tennünk. Ha az emberek elbizonytalanodnak és a kedvüket is elveszítik, hogy érdemes-e még egyáltalán küzdeni, van-e még értelme az emberi tevékenységnek, vagy működni fognak-e a társadalom struktúrái, akkor az Egyháznak ott kell lennie, hogy – mint a közösségek hálózata – felkínálja a szolgálatát az embereknek és bátorítsa őket, illetve Isten szeretetére épülő közösségi hálózatába be tudja fogadni őket. Nem tudjuk, hogy az emberi társadalom bizonyos struktúrái a jövőben mennyire lesznek stabilak és hatékonyak. Ami azonban Istenre épül, az biztosan erősebb és jobban képes megmaradni. Ha tehát egyházi szervezeteinket, plébániaközösségeinket és az egyéb közösségeket még komolyabban vesszük, lényegüket valóságosabban megéljük, akkor ezzel a világnak is szolgálatot teszünk: mintát kínálunk fel és adott esetben konkrét kapaszkodót, fogódzót nyújtunk számukra. A lelkipásztorkodásban, illetve hitoktatásban e téren sokat segíthet a körlevélhez kapcsolódó három segédanyag, illetve az ennek kapcsán útjára indult honlap (teremtesvedelem.hu).
– Lelkipásztorként milyenek a tapasztalatai, mennyire vannak tudatában az emberek a környezeti kérdéseknek? Van-e valamilyen sajátos tanulsága mindezeknek a lelkipásztorkodás számára?
– Azt tapasztaltam, hogy az emberek tényszerűen viszonylag keveset tudnak, sokszor bizonytalanok abban, hogy kinek is van igaza. Hallottak már sok mindent, de nem tudják, mennyire komoly a dolog, és kinek kell hinni. Viszont nagyon érdeklődnek. Az éghajlatváltozásról egyre többet hallanak, egyre jobban érzik a saját bőrükön, hogy valami tényleg nincs rendben az éghajlattal, és kezdik keresni az okokat. Most már biztosan kimondhatjuk, hogy az éghajlatváltozásnak döntő részben az emberi tevékenység a kiváltó oka. Említettük, hogy fogytán vannak az energiahordozók, ám nemcsak hogy fogytán vannak, hanem a felhasználásuk alapvetően káros is a környezetre, s az üvegházhatású gázok kibocsátása visszafordíthatatlan vagy nagyon nehezen kezelhető folyamatokat indított már be. Ugyanígy probléma a szeméttermelés, ami nem lebomló hulladékok elképesztő mennyiségével szennyezi a földet, vagy az élelmiszer-tömegtermelés hozadékaként a különféle vegyi anyagok feldúsulása az élőrendszerekben, s magában az emberi szervezetben. Lassan kezdjük látni, hogy ennek milyen hatásai jelentkeznek. Ezeket az emberek egyre jobban kezdik érteni, tudni, megismerni. Persze jellemzőek a tévedések, a hamis vélekedések, a túlzások és alábecsülések is, de úgy érzem, hogy a téma ma már sokkal jobban érdekli az embereket.
A következő generációk pedig még sokkal inkább ezek tudatában fognak élni. Azok a gyerekek, akik most nőnek fel körülöttünk, később már sokkal inkább erre való tekintettel fogják meghozni döntéseiket, legalábbis sokkal többen fognak közülük erre figyelni. S ha valaki hatást akar rájuk gyakorolni, vezetni akarja őket – legyen az politikus vagy épp az Egyház képviselője –, annak az alapján fogják lemérni a hitelességét, hogy a környezettel szemben felelős módon cselekszik-e. S ha igen, akkor van esély, hogy mást is elhisznek neki. Ha meg nem, akkor hiába mondja a legszebb dolgokat, hiába beszél Istenről, hiába mond szép, vallásos dolgokat, nem lesz érdekes, mert a szemükben nem hiteles ember.
Úgy gondolom, előbb-utóbb felnő egy generáció, melynek számára a környezet iránti felelősség jelenti majd a hitelességi mércét. S ha az Egyház továbbra is evangelizálni akar, ezt figyelembe kell vennie – de miért is ne venné, ha alapvetően olyan igazságokról van szó, melyek sajátos üzenetével teljes összhangban vannak?
